Simonyi imre
Fotó: Gyulai Hírlap
Már negyedszázada ment el örökre Imre bátyám, Gyula talán egyik legkülönösebb személyisége, a József Attila-díjas költő, Simonyi Imre. A gyulai Pándy Kálmán Megyei Kórházban 1994. február 10-én hunyt el, a 74 életévében járt. Simonyi Imre Szmola Imreként Simonyifalván született 1920. szeptember 14-én. A Simonyi nevet már Gyulán vette fel. Úgy is mondhatjuk, nevében szülőfaluját, lelkében Gyulát viselte. Hiszen Imre bátyám mindig büszke volt arra, hogy Ő gyulai, ugyanakkor lelkében belül többször „viaskodott” szeretett településével. Én úgy éreztem, olyankor az ő „lelki Gyulája” és a valóságos Gyula került összetűzésbe benne…
Személy szerint én örülök, hogy azon kevés emberek közé tartozhattam, akik éveken át közelebbről ismerhették. Nekem szabad bejárásom volt otthonába, bármikor felkereshettem, rám mindig volt ideje. Sőt, főleg míg Nagyszalontán éltem, volt szorosabb köztünk az emberi kapcsolat. A legtöbbet fociról, nőkről és politikáról beszéltünk…
Imre bátyámnak szinte mindenről megvolt a sajátos „különvéleménye”. Néha úgy éreztem, csak azért áll ki egy-egy nézete mellett, mert az „simonyisan polgárpukkasztó”…
Azt nem mondhatom, hogy mindig mindenben egyetértettünk volna, de sohasem vitatkoztam a Mesterrel. Tiszteltem és szerettem Őt annyira, hogy ne idegesítsem még én is. Fel tudta Ő húzni magát olykor egyedül is, s nem is kicsit…
Aztán, amikor 1990-ben nappali tagozatos főiskolás lettem, elmaradtak az Imre bátyámmal való találkozásaim. Elmaradtak végérvényesen, mert 1994. február 10-én már csak a halálhíre jutott el hozzám...
Ez már 25 éve történt.
Imre bátyám, most a negyedszázados évfordulón, szeretettel emlékezem Rád: Nyugodj békében örökké, Gyulán itthon vagy ma is: szobor és emlékszoba is őrzi emléked, s kik szerettünk: mi még mindig gondolunk Rád! Képzeletünkben ma is ott ülsz a Reinhardt teraszán…
