Gurzó K. enikő
Megrészegülve az ígéretektől, a család felköltözött Békés megyéből Budapestre. Először az egyik lány, azután a többi. Cselédnek álltak, pedig azt hinnénk, ilyen már nem létezett a második világháború után.
Aztán sikerült munkásnői álláshoz jutniuk, és kezdett beteljesülni a falusi kisasszonyok nagyvárosi álma. Kicsit zajos volt, picit olajos, de nem bőgött hajnalban a tehén.
Már csak férj kellett, olyan, aki nem iszik, nem veri őket odahaza. A hajógyárban fess vőlegény is akadt gyorsan, akihez Erzsike hozzákötötte az életét. Valahol kint, a város szélén laktak, valamiben, ami mindennek nevezhető volt, csak háznak nem.
De eljött 1956, az utcán lőni kezdtek, és ők bementek dolgozni. Munka ugyan nem volt, de a híre annak elterjedt, hogy lehet lakást foglalni. Erzsikéék is felkerekedtek. Mentek mind, ment az anyós is, meg az após, vitték a kilincset, és beköltöztek egy félig kész újszerű lakótelepibe. A vécé már bent volt, csak az üveg hiányzott az ablakból. Ám ők szereztek azt is a gyárból, mint mindenki más, a tűzifát is behordták onnan, ahonnan a többi. És elkezdtek élni lakásfoglalóként. És berendezkedtek, betették a polcokra a régi életmódot, bevitték Csorvást mindenestül, szőttesekkel, halotti torral, és minden egyébbel együtt. Ők így élték meg, így élték túl a forradalmat. Nem lettek hősök.
Nincs ebben a történetben túl sok tanulság, de belegondoltam, mennyi kacatot, fölösleget cipelünk magunkkal manapság, csak pont azt nem, amit kellene, azt ami, örök, ami érték, ami életben tart. Azt bizony nem.
