Fodor György
Fotó: Gyulai Hírlap
Lassan negyedszázada, minden vasárnap, ha mindketten itthon vagyunk a legtréflibb gyulai barátommal, kimegyünk az uszodába, hogy teljesítsük a „hajósalférdot”, vagyis minimum 1200 métert. Majd a meleg vízben ejtőzve megtartjuk világmegváltó haditanácskozásainkat.
Az elmúlt évtizedben csak egyszer hagytam ki e küldetést, egy remek szalagavató után, amikor jobbnak láttam a vizet mentesíteni magamtól, ugyanakkor igen híján voltam a folyadéknak. Ha esik, ha fúj, ha havazik, ha -20 °C van, ha még nem látjuk tisztán a rajtkövet az előző este kitartó tortúrája miatt, mi akkor is ott vagyunk a Fahídnál – az időpont pedig holtbiztos, megkérdőjelezhetetlen, kegyetlen és kérlelhetetlen a vasárnap reggeli ébresztőóra csörgése. Amikor arra jár a kisvonat, valószínű a mi nevünket is bemondja a fülesbe, hogy a két gyulai legenda éppen lezárja a biciklijét és készülődik a tízharminchoz. A találkozás rítusát követően beköszönünk a pénztárba a fekete hajú pernahajdernek. Régebben az előtérbe kabinosunk örömteljes hangjára léptünk be két cuppanós kíséretében, majd az öltöző megszokott klórszaga és a szeretettel hulló vakolat fogadott.
Ma már más hangulat visz fel a medencetérbe, a tusolás is körülményesebb, de drága barátaink, medenceőreink (a szigorú bajszos, az izmos, a vádlintetovált és a keményjárású) most is vigyáznak ránk, hogy a szaunában megfáradt, alélt testünk ne tűnjön túl sokáig hullának a 25 méteres lépcsőjénél, amikor alámerülünk az anyaméhet jelentő vízmolekulák körgyűrűjében, és lélegzetünket teljesen természetesen visszatartva percekig nosztalgiázunk a testi-lelki-szellemi táplálékot adó emlékbuborékokban. Itt nőttünk fel, áztunk a meleg lábmosóban, vízkövesre tusoltuk a hátunk, izzadtunk még edzés közben is, nagyokat estünk a kövezeten, versenyeztünk a csiborokkal, lestük a békákat a lefolyóban, a lányokat a zuhanyzóban – véresre törpéztük a talpunk a büntetésektől, csípte hátsó felünket a stopperzsinór vagy a papucs, a nagykalapos javaslatára fekvőtámasztól duzzadt a karunk. Gyerekek voltunk és lázadók, felnőttek lettünk és kemények. Aki nem úszta végig a fiatalságát, az nem érti igazán, hogy ez egy életforma, -érzés, és tagadhatatlanul örökké tart – mert a víz az Élet. Tudja ezt minden vasárnapi visszatérő, legyen nyugdíjas bíró, középiskolai tanár vagy praktizáló orvos. Az állandó vendégek köre egy titkos klórszerződést kötött család, amely tagjainak egy biztos pont van az életében: a TÍZHARMINC.
