Súr Enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Hazánk évek óta a sereghajtók között szerepel a World Giving Indexen, azaz a világ országait az adakozókedv alapján rangsoroló listán. A legrosszabb eredményt tavaly értük el, akkor összesítésben a 134. helyen végeztünk a több mint száznegyven országot felvonultató listán.
Az angol Charities Aid Foundation nevű jótékonysági szervezet egyébként 2010 óta állít fel sorrendet az országok között az önzetlen segítségnyújtás, az adományozási hajlandóság és az önkéntes munka alapján. Magyarország 2010-ben a 121., 2011-ban a 127., 2012-ben a 94., 2013-ban a 78., 2014-ben a 72., míg 2015-ben a 124. lett a rangsorban.
2016-ban meglehetősen siralmasak voltak hazánk mutatói: valamennyi kategóriában a lista végén kullogtunk. Az anyagi támogatást tekintve – jócskán elmaradva az európai átlagtól – a száztizenharmadikok voltunk, olyan országok mögött, mint Kenya, Etiópia vagy Szíria. Az önkéntességet illetően sem volt jobb a helyzet, ebben a százhuszonhetedikek lettünk.
Bár az adatok elgondolkodtatók, nem hinném, hogy a gyenge szereplés miatt messzemenő következtetéseket kellene levonni a magyar néplélekről, a magyarok semmivel sem rosszabbak vagy jobbak a többi nációnál. Olyanok vagyunk, mint mindenki más: se nem feketék, se nem fehérek, leginkább tarkák.
Szakemberek szerint a visszafogott adakozási kedvnek sok esetben a karitatív szervezetek iránti bizalmatlanság az oka, a tapasztalatok ugyanis azt mutatják, ha tudjuk, hová kerül a pénzünk, igenis hajlandók vagyunk a zsebünkbe nyúlni. Jó példa erre a Viharsarki Koraszülöttmentő Alapítvány gyűjtési akciója: az elmúlt hónapokban megszámlálhatatlan egyesület, magánszemély, vállalkozás fogott össze a nemes célért.
Jó látni, hogy vannak olyan ügyek, amelyek felülírják a bizalmatlanságot, és megszüntetik a szekértáborok közötti távolságot.
