oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
A házban nem mozdult semmi, csak a képernyő festette át újra meg újra a szobafalakat és a nézőket. A feszültség tapintható lehetett volna a csendben, de a nagy tévé lármája elnyomott minden neszt, ami előtte zajlott.
A képláda boldog volt: örült az osztatlan figyelemnek. Nemtől, kortól függetlenül, tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul bámulták milliók. A készülék előtt megfeszültek az izmok, az egyik kéz ökölbe szorult, egy másik mutatóujja meredten a képládára hívta fel a figyelmet. Valakinek a keze a távkapcsoló fölött állt készenlétben, ha netán tovább kellene hangosítani a már így is üvöltő tévét. Önkéntelen és szükségtelen gesztusok voltak ezek, hisz a családi panoptikum minden tagja a szpíker ajkán csüggött. Az meg bírta szuflával, olykor el-elcsukló hangját sem kímélve ordított, a háttérben többezres „vokálszekció” orkánja hullámzott…
Az elmúlt hetekben sorfalba álltak a csodák. Most azok is nézték a televíziót, akikről úgy tudtuk, hogy nincs is készülékük. A kutya a macskával együtt drukkolt. A leányok arcán kivételesen jobban mutatott a nemzeti trikolor, mint maga a smink. Ugyanaz a dísz lobogott a postás bringáján és a nagyvállalkozó BMW-jén. A dédi panaszait és járókeretét félrelökve szurkolt, és most orvosi engedéllyel begyorsulhatott a szívbetegek ketyegője. Folyékonyan hadarta az is a sportszlenget, aki néhány héttel korábban a partjelzőről azt hitte, hogy úszómester. A korán fekvők és hajnalban kelők is remélték, hogy tovább virraszthatnak majd a hosszabbítás miatt, netán egy tizenegyespárbajért. És nem utolsósorban: nemcsak kijutott a magyar válogatott az Eb-re, de jól is küzdött. Szép volt, srácok!
