Mocsár-Pörjés józsef
Fotó: Gyulai Hírlap
Itt a vége, fuss el véle! Ha ez egy mese volt, hát rövid volt, mert hamar a végére értünk. Életpontegyenleget alig növelő lépések voltak ezek. Semmi karmikusság, semmi főszerep ebben a mesében, még csak ufonauták sem vitték el őt.
Nem is volt ez igazi mese, inkább csak meseféleség. Olyan, aminek az ember akár mamuszban is nekiindulhat, hiszen biztonságos lélektávolban marad a szoba melegétől. Így bölcselkedett magában ő, majd lerúgta kövér rüsztjéről a barna kockás mamuszt, megbontott egy zacskó sótlan mogyorót, a távkapcsolót szupervékony ledekre ívelt LG tévéjére irányította. Testét legalább ezer évre szóló kényelembe fészkelte designkanapéján, s nem szólalt meg többé. Soha többé nem hagyta el hang a torkát. Azóta is ott fekszik, a tévé előtt, és a National Geographic csatornán nézi a bogarak nemi életét. Munkába nem ment többé, soha többé. Az utcára sem ment ki soha többé. Nem látott senkit, senki nem látta őt soha többé. S ez nem mese. Ez az ő története, ami tulajdonképpen most ért véget. Itt, ezen a kényelmes, zöld designkanapén: mogyival a kézben, ikeás Ursula fantázianevű bézspamut ágytakaró alatt. Ez az ő látványbékéje. Ebbe az üszkös-szagú téridőbe játssza most be kedvenc slágerét okostelefonja. Bele a szobába, bele a fejébe, bele agyának sejtjeibe, bele a lélekbelébe. Lélekféreglyukon találja most az a szám. Lenémítja a tévét. Behunyja a szemét. Emlékszőttes borítja be szívét. A telefont nem veszi fel. A nem fogadott hívások listája betelik. Két utolsó pittyegés, eddig bírta a programozott okosság és a Samsung-akkumulátor. Kint ma is zuhog az eső, s nem erről volt szó. A fehér nyúl késik.
