oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Köszönöm, megvagyok – halljuk és hallatjuk nap mint nap. Nesze semmi, fogd meg jól. De mit mondjon az ember a kérdésre: hogy vagy? Csipaszkorunkban úgy tanultuk, azt illik válaszolni: „Köszönöm szépen, jól vagyok.” Idegen nyelveken is csak azt tanították, hogy nagyon fájinul vagyunk. Az nem volt se az orosz, se az angol alaptananyagban, hogy mondjuk: rohadtul érzem magam.
Egyébként tényleg érdekli a másik felet? Gesztusként teszi fel a kérdést vagy csak megszokásból? És fel van készülve egy valódi válaszra? Volt, aki éveken keresztül, minden áldott nap megkérdezte, de a választ sose várta meg. Riposztra zavart tekintettel, zilált hajjal és karikás szemekkel bökte ki: „Jól, köszönöm.” Hát, nem volt túl hiteles.
Őszinte lenne, ha mondhatnánk a szóban forgó kérdésre, hogy: „Köszönöm kérdésed, piszkosul kivagyok.” Viszont akkor – az előbb említett ismerőst kivéve – szinte mindenki visszakérdezne, hogy mi a baj. Biztos, hogy el akarjuk mondani? Nem udvarias dolog mindenkire ráborítani a bilit, és nem is ildomos közkinccsé tenni magánéletünket az utcán. Ríni meg pláne.
Pedig ha belegondolunk, az ember legfontosabb kérdése, hogy hogy van. Ez határozza meg mindennapjait, életét, jövőjét. Kénytelenek voltunk hát kitalálni valamit, és nem csoda, ha futótűzként terjedt el a mondás: kösz, megvagyok. Még ha első hallásra abszurdumnak is tűnik tudatni valakivel, hogy létezünk. Pedig kell valami. Egy ilyen csepegtetett létige(n).
Ha viszont mocsokul érezzük magunkat, ne legyünk hiteltelenek, gépiesek, ne erőltessük kimondani, hogy „jól vagyunk”. Bár ha sokszor mondjuk, talán egyszer elhisszük.
