Nem tudom, hol mérik a boldogságot, de nagyon ránk férne belőle néhány kiló. Évek óta a legboldogtalanabb nemzetek közé tartozunk. A magyar nők pedig a legboldogtalanabbak a világon. Elszomorító. Vajon hol romlott el valami? Mi hiányzik nekünk a boldogsághoz?
Szívesen nyitnék egy boldogságboltot. Nem is egyet! Legyen minden településen boldogságbolt. Sőt, minden Nemzeti Dohánybolt helyén legyen inkább Nemzeti Boldogságbolt. A vásárló bejönne, az eladó pedig megkérdezné, hogy… De mit is kérdezne meg? Hogy hány kiló boldogságot kér? S ha egy kicsivel több, maradhat-e? Nyilván ez így kapitális marhaság. A boldogság nem kilóra mérhető és vehető árucikk. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a dolgunk akkor!
Talán az álmainkat hagytuk el. Cipeltük ugyan sokáig, de az úton túl nehéznek bizonyult a sok más dolog mellett. Hagytuk magunkat eltéríteni és lebeszélni. Hagytuk, hogy megváltoztassanak. Erőtlenek lettünk. Feláldoztuk magunkat. Egyszerűen csak belefásultunk mindenbe. Kezdtünk nem hinni magunkban és az álmainkban. Úgy éreztük, elkéstünk, már késő, hogy már semmi értelme nem lenne megpróbálni. Megkeseredtünk.
A Nap felkel és lenyugszik. Az évek kitelnek. Hiábavalóság a múlton merengeni. Nem létező és nem valóság és megváltoztathatatlan.
Magunknak kell változni ahhoz, hogy a világ megváltozzon körülöttünk. A boldogság, mint képesség, bennünk van. Mosolyogj rá a világra, s a világ visszamosolyog rád! S az utcán én is:)
