Ha jól számolom, kisebb kihagyásokkal húsz esztendeje lottózom. Két évtizeddel ezelőtt találtam ki az öt számból álló sort. Azóta minden megváltozott, pláne én. Csak a számok nem.
Tinédzserfejjel még álmodoztam a milliókról, mi mindent vehetnék belőle, mi lenne az, amiért nem fogok megdolgozni. Vártam a heti sorsolást, kapkodva egyeztettem a sorokat, majd az enyémek és a kisorsolt számok közelségét méricskéltem, szuggeráltam. Ha egyesem volt, vagy nagy ritkán kettesem, ugrattuk egymást, vagy vidáman bosszankodtunk. De a szelvényen szereplő x-ek nemigen akartak egyezni a nyerőszámokkal. (Ha belegondolunk, nem is csoda, hiszen mi magunk húzzuk át a számokat, amelyekkel nyerni szeretnénk. Mintha azt mondanánk: „Tessék, ezek ne nyerjenek!” Tiszta ellentmondás…)
Az évek alatt szép lassan megkopott a lelkesedés. A lottószelvény feladása ma már csupán egy elintéznivaló a sok közül a listán. Már nem nézem a kihúzott számokat, gyakorlatilag elő sem veszem, míg le nem jár. Amikor kell, újra feladom. A pultban ülő árus beteszi ellenőrizni a gépbe a papírt, egy pillanat múlva vagy őszinte ajkbiggyesztve adja vissza, vagy gépiesen erőlteti: „Nem nyert”. Amennyi érzelmet kapok, annyival fűszerezem a hangom, amikor reagálok: „Nem szokott.” Ezt csak egykedvűséggel lehet mondani, nulla pátosszal. Ha kedves az illető, megengedek egy félmosolyos legyintést. Nem szomorúság ez, csak: rutin. Az égiek gondviselésében bízom. A lottóéban már nem.
Most nyertem. Nyilván a lényeg az, hogy „hanyasom” lett. Ha valaki az elméleti matematika híve, hát dobja ki egy ötoldalú dobókockával, a többiek kikövetkeztethetik. Az ötöst nyilván nem merném elárulni, az egyest szóba sem hoznám, a kettesnek meg már csak addig örül az ember, míg jó esetben kifizeti belőle a jövő heti szelvényt.
Nem, nem négyes.
