EDÜ. Egy volt Erkeles diáknak tökéletes időszak ez lajstromba venni életének egy újabb periódusát, s egy újabb kétévnyi szeletet betenni a képzeletbeli albumba. Ha ügyes vagyok, nosztalgia nélkül sikerül a mintavételezés. Csakhogy bármennyire is tiltakoznék, a múlt képeinek rám törő sodra folyton belém kap.
Előtűnnek részletek – koromból adódóan – az elmúlt másfél-két évtizeddel ezelőtti diákünnepekből. Fáklyák pislákoló fénye egy lány arcán, és az izgalom, nehogy én legyek az egyetlen a felvonuláson, akinek felgyújtják a haját. A nagy számok törvényének hóhéra ilyeneket simán elintéz. Képes rá.
Felvillanó képek a 48-as Klub recsegős moziszékeiről, amelyek már egész kényelmesnek tűntek, ha túl volt az emberfia a fellépésén. Látom a benne ülő kamaszt, aki már tudja, hogy nem több száz ember előtt kellett volna először lépni a várost jelentő deszkákra, és elveszíteni a színpadszüzességét. (Azt jobb minél kisebb közönség előtt kipróbálni.)
Felsejlenek még a nagykoncertek, amelyeken kiengedhettük a gőzt, levezethettük a „feles” energiát, amelyet előtte az érintésnyi közelségű kocsma pultjából nyerhettünk ki. Ott a rövid’ rettentő és igencsak olcsó volt. Ebben a sorrendben.
A diákünnepek lajstromba vételekor észre kell vennem, hogy azóta nem sok minden változott. Legkevésbé az EDÜ résztvevői, az ifjoncok. Pont olyanok, mint minden alkalommal. Gyönyörűek, kapkodnak és hangosak. Igyekezetük már több mint aranyos, bár hanglejtésük időnként idegtépő. Pláne, amikor netalán csókolomot köszönnek.
„Innen” már közhely lenne felemlegetni, hogy akkor még mi is azt hittük, mindent tudunk. A mostani felnőtt szeme meg úgy látja őket, hogy semmivel sincsenek tisztában az életről. Nem árt a múltat visszarívó érzések nélkül belátni, nyilván mindkettő tévedés. Érdemes ennek tudatában szembesülni az emlékekkel, mint a mászókával az óvodában.
Akkor még alig értem el, most meg már térdig ér.
