Az út mentén, a fák, a bokrok és a virágok között üres sörösdobozok, nejlonzacskók, öreg gumiabroncsok hevernek a fűben. A belvárosban fekete rágógumifoltok tarkítják az új díszburkolatot, az egyik padon hetykén csücsül egy üres műanyag palack. A járdán szétdobált csokispapírokat, cigarettacsikkeket és használt papír zsebkendőket fúj ide-oda a kelekótya márciusi szél. Nem messze, egy falu határában illegális szeméttelep látványa tárul az utazó szeme elé. Sokan már évek óta hordják a senki földjére az otthon összegyűlt szemetet, a megunt, ócska bútorokat, a tönkrement háztartási gépeket vagy az építkezésről megmaradt törmeléket.
Vajon miért gondolják úgy egyesek, hogy egy gigantikus szeméttelepen élnek, ahol bármit és bármikor szétdobálhatnak? Vajon miért nem érezzük az utcát a magunkénak? Ami otthonunkban természetes, az a köztereinken miért nem az?
Meg kellene tanulnunk végre, hogy az utca mindenkié, hogy nemcsak szűkebb, hanem tágabb környezetünkért is felelősek vagyunk. Ha a nappalinkban nem dobáljuk szét a sörösdobozokat, a nejlonzacskókat, a rágógumit, a csokispapírokat, az üres műanyag palackokat, a cigarettacsikkeket vagy a használt papír zsebkendőket, akkor az utcán se tegyük! Inkább sétáljunk tizenöt métert a legközelebbi kukáig.
