Fotó: Gyulai Hírlap
A világjárvány okozta korlátozásokkal teli hétköznapokat mindannyian másképp éljük meg. Új sorozatunkban gyulai alkotókat kérdezünk arról, hogyan telnek a bezártságban töltött napok és hetek. Ezúttal Andruska Anna festőre, pedagógusra került a sor.
– Mivel telnek a napjai, mennyiben más az élete, mint a járvány előtt?
– A jelenlegi helyzet alapvetően borította föl a mi életünket is. a Munkámból adódóan – tanárként dolgozom – megszoktam, hogy folyton úton vagyok, és nagyon sok emberrel állok kapcsolatban. A napi nyüzsgés mindennapos volt számomra ez idáig. Ehhez képest most csöndesebb minden. Mindig azt gondoltam, hogy milyen jó is lehet otthonról dolgozni. Hát, most fölül kell bírálnom ezt magamban. Olyan ez, mint amikor lóverseny után a lovat bekötik az istállóba. Persze, én is és a párom is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen otthonról megoldjuk a feladatainkat, de azért csak hiányoznak a napi személyes kapcsolatok. Nekem még a bosszúságok is! Ami érdekes, a diákok részéről ugyanilyen visszajelzéseket kapok. Nekik is hiányzik a suli.
Bár furcsának tűnhet, sokkal többet dolgozunk így. Több időt kell szánni a feladatok összeállítására, több idő a kapcsolattartás a diákokkal virtuálisan, hiszen igyekszem minden visszaküldött munkára külön reflektálni. Nincs kötött munkaidő, hiszen folyamatosan elérhető az ember. A gyerekeknek próbálok olyan feladatokat kitalálni vagy épp fölkutatni, ami egyrészt nem „túl sok”, másrészt megmozgatja kicsit a kezdeményező képességüket. Meglepően klassz feladatmegoldások érkeznek vissza hozzám.
Azokról a gyerekekről, akik a suliban alulmotiváltak, mindig fáradtak, „minekeztcsinálni” hozzáállásúak voltak, most elkezdtek „dolgozni”. Tudatosan keresnek és használnak tárgyakat, ötletelnek és kísérleteznek. Én hiszek a konstruktív szemléletű pedagógiában, az alkotói tevékenység során folyamatos problémamegoldásokkal kerül szembe a diák, elmélet és gyakorlat mindig párhuzamosan halad, a játékos feladatmegoldás során pedig jobban beépül az új ismeretanyag. Néha elég fura és hebehurgyának, fölöslegesnek tűnő gyakorlatokon keresztül, észrevétlenül mozdulnak meg azok a szunnyadó képességek, részképességek, amelyeket egy 45 perces órán nem biztos, hogy meg tudnánk oldani. Ebben a kényszerű helyzetben azonban erre talán több lehetőség nyílik.
Én 5–12. évfolyamig tartok rajzórákat. A kicsiknél a szülők szerepe még nagyon fontos ezen a megváltozott oktatási színtéren. Nekik most nagyon-nagyon nehéz! Fontos a kapcsolattartás nem csak a diákokkal, de a szülőkkel is. Folyamatos párbeszédnek kell lenni a szülő-diák-tanár hármas kapcsolatában. Aztán majdcsak elmúlik ez a helyzet. Úgy gondolom, most nagyon sokat tanul mindenki magától is és egymástól is. A mindennapi munka során fontosnak tűnő dolgok teljesen jelentéktelenné váltak, míg más dimenziók megerősödtek. Mindazonáltal úgy vélem, a távoktatás mint kizárólagos platform nem tökéletes megoldás. Ehhez a területhez szükség van a személyes kapcsolatra.
– Akad valami, amit ez az időszak hozott ki önből, és nem számított rá?
– Amikor elkezdődött, akkor hirtelen mindenkinek segíteni akartam. Ez még azért most is megmaradt, de már csak a saját feladataim elvégzése után. Annyira nem érzem jó dolognak, de kiszámíthatóbbak lettek a napjaim. Ez épp a személyes emberi kapcsolatok hiányából adódik… Hiányzik a nyüzsgés, nehezen viselem az állandóságot.
A médiában és különböző fórumokon azt látom, hogy mindenki elkezdett sütni-főzni otthon. Nálam ez valahogy nem jelent meg. Még lisztet sem vásároltunk föl. Talán csak annyi változott, hogy mivel itthonról kell dolgoznom, a kertre több időt tudok szánni. Vetettem paradicsommagot, most azt nevelem az ablakban, meg körbemeszeltem a gyümölcsfák törzsét. Életem első meszelése volt. És mivel nálunk a kerítés is meszelt, már afelé kacsintgatok. Mivel folyton itthon vagyok, sajnos észrevettem, mennyi mindent meg kéne csinálni a kertben és a lakásban.
Emellett újra elkezdetem rajzolni, akvarellezni. Hétvégén kijárok a határba egy rajztömbbel. Az sem baj, ha nem sikerül a rajz, de legalább kinn vagyok. A közösségi oldalon kerestem olyan csoportot, amelyik rajztanárokból áll. Nagyon hatékonyan lehet megosztani egymással a tapasztalatokat, információkat, ötleteket ezen a fórumon. Próbáljuk egymás munkáját segíteni, és várjuk, hogy újra a normál kerékvágásba kerüljön minden.
– Mi az, amit nehezen visel?
– Egyrészt nehezen viselem a 9-től 12-ig tartó időkorlátozást a bevásárlás elintézésére. Mindig akkor kellene boltba menni, amikor nem lehet! Nehezen viselem, hogy a „csapból is ez folyik”. Igen, tudom, hogy van, hogy vigyázni kell, de annyira a hétköznapok részévé vált ennek kommunikálása, hogy az számomra már zavaró. Minap hallgattam a Kossuthot. Újra ez a téma volt porondon. Gondoltam, áttekerem egy román adóra, ott legalább nem értem, mit mondanak, de háttérzajnak jó lesz. Erre mit hallok: „koronavirusz”... Na, akkor föladtam! Nehéz kizárni a témát a hétköznapokból. Elfogadom, hogy most vészhelyzet van, de úgy vélem, ha az ember fokozottan figyel a higiéniára, kerüli a szoros kontaktust, akkor nálunk elkerülhető a veszély. A szűk környezetemben nem tapasztalok effélét. Viszont rettenetes belegondolni azoknak az embereknek a helyzetébe, akiknek az életét ellehetetleníti a munkahelyük elvesztése, illetve a vállalkozásuk szüneteltetése, vagy azoknak az egészségügyben dolgozóknak a helyzetébe, akik folyamatosan ki vannak téve a fertőzés veszélyének.
Nehezen viselem, hogy minden leállt. Nemcsak a saját személyes kapcsolati terünk szűkült be, hanem a hivatalos dolgaink is függőben maradtak a leállások miatt. Házeladásban vagyunk, de most az ingatlanpiacon nemigen van mozgás, ki tudja, meddig. Örökbefogadói várólistán vagyunk, ami eleve hosszú idő, de most ezen a téren sem várható előrelépés. Olyan ez, mintha téli álmot aludnánk, és csak a vegetatív funkcióink működnének. Úgyhogy mi már nagyon várjuk, hogy újrainduljanak a fogaskerekek…
