A magyar ember szereti az ebédeket. Pontosabban: a magyar ember szereti a vasárnapi ebédeket.
Mert a vasárnapi ebédeknek varázsa van, a vasárnapi ebédeket belepi a húsleves és a rántott hús illata, a vasárnapi ebédeknél együtt van a család. A vasárnapi ebédek rituáléját nem lehet elfelejteni. A vasárnapi ebédeket nem lehet összetéveszteni a pénteki ebédekkel. A vasárnapi ebédek emléke úgy ég bele az ember agyába, mint a negyvenéves zománcozott tepsibe az ottfelejtett kacsa.
A jó vasárnapi ebédhez hozzátartoznak a nászajándékba kapott, virágmintás tányérok, a nagyszülőktől örökölt piros pöttyös pálinkáspohár és a kertben termett „macskapöcse” paprika, amitől minden egyes ebédnél ugyanúgy lehet köhögni. A vasárnapi ebéd rituáléja jóval az első fogás előtt kezdődik el a levestészta fajtájának és az egyénre szabott evőeszközöknek a kiválasztásával. Mert az emberfiának nem mindegy, hogy miből és mivel fogyasztja el vasárnapi étkét. A rituálé meghatározó eleme a hümmögés, a sóhajtozás és persze az anekdotázás. A vasárnapi ebédnél a család felelevenítheti ismereteit a kendermagos csirkéről, és hosszasan elmélkedhet arról, hogy elég sós-e a leves, vagy hogy megsült-e rendesen a hús. A vasárnapi ebéd mindig ugyanazzal a mondattal ér véget: „Holnap nem főzök semmit.”
Egyszóval a vasárnapi ebéd lényege a vasárnapi ebéd.
