Görgényi Ernő
Fotó: Gyulai Hírlap
Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik leglelkesítőbb jelszava ez. Dicsőség 1956 hőseinek! Tömören fejezi ki a magyar lélek vágyakozását a nemzeti függetlenség iránt. Ám rögtön hamissá válik e jelszó akkor, amikor nemzeti ünnepünk táján nyugati barátaink ezt citálva kívánnak erkölcsi nyomást helyezni ránk annak érdekében, hogy Magyarország is lépjen be az Ukrajna-párti táborba.
Nem azt állítom, hogy gyönyörű szabadságharcunk és az orosz–ukrán háború nem állítható párhuzamba bizonyos szempontból. Sőt, azt állítom én is, hogy csodálatos forradalmunk történelmi tanulságai érvényesek az orosz–ukrán háború kapcsán is. De ez a tanulság nem arról szól, ami nyugati barátaink értelmezésében megjelenik. Nem arra kötelez bennünket, hogy álljunk e véres háborúban Ukrajna oldalára. Éppen ellenkezőleg: történelmünk tanulságai szerintem arra ösztönzik Magyarországot, hogy ebben a két szláv nép közötti háborúban őrizze meg semlegességét és továbbra is igyekezzen fenntartani jó kapcsolatait nyugati és keleti irányba egyaránt. Ugyanis azt tanultuk meg, hogy akik ma biztatnak, akik ma belesodornának egy háborúba, azok holnap simán feláldoznak, elárulnak, cserbenhagynak bennünket, ha érdekeik úgy kívánják.
RUSZKIK HAZA! Nézzük csak meg, hogyan kerültek ide a ruszkik.
Történelmünk során három alkalommal szállták meg hazánkat orosz csapatok.
Először 1849. nyarán. Hogy kerültek ide? Úgy, hogy behívta őket a nyugati barátainkat akkor megtestesítő Habsburg uralkodóház. Azért hívták segítségül az orosz cár csapatait, hogy legyőzzék és vérbe fojtsák a dicsőséges ’48-as forradalmunkat és szabadságharcunkat. A nyugati érdek az volt, hogy ne legyen független, polgári Magyarország, ezért éppen kapóra jött az orosz csizma, ami eltiporta szabadságharcunkat. Akkor ez volt a nyugati érdek.
Másodszor 1944. nyárutóján. Hogy kerültek ide? Úgy, hogy az akkori nyugati barátaink leghatalmasabbika, Németország megtámadta a Szovjetuniót. A ruszkik végül összeszedték magukat és ellentámadást indítottak. Közben a ruszkik megállapodtak mai nyugati barátainkkal arról, hogy Magyarország a ruszkiké lesz. Akkor ez volt a nyugati érdek. A nyugati érdek szempontjából akkor sem volt fontos a független, polgári Magyarország.
Harmadszor 1956. november 4-én. Hogy kerültek ide? Kádár János behívta őket. De ez persze csak a látszat, a színjáték része volt. Valójában a ruszkik és a Nyugat megegyezett egymással: a kis Magyarország miatt nem fognak háborúzni, cserébe a Szovjetek nem avatkoznak be a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés kapcsán kialakult fegyveres konfliktusba. A nyugati érdek szempontjából akkor sem volt fontos a független, polgári Magyarország.
A magyar ügy a szabadságról szólt, Magyarország volt Delacroix festményén (A szabadság vezeti a népet) a fehér ruhás hölgy, Marianne. A Szuezi válság az olajról, az áruszállításról, azaz a gazdasági érdekekről, mammonról szólt. A nyugatiak áhítattal gyönyörködnek Delacroix festményében a Louvre termében, de ha választani kell, akkor azért a szabadság angyala helyett mammon oldalára állnak.
Mi, magyarok a nyugati civilizáció tagjai vagyunk, sőt, annak alkotó tagjai vagyunk. De megtanultuk, hogy nyugati barátaink nem a mi érdekeinket képviselik, hanem a saját érdekeiket. Nekünk pedig Magyarország érdekeit kell szolgálni. Ez ‘56 egyik tanulsága. Ez ‘56 tanulsága is.
Ha jövő tavasszal Magyarország irányt váltana és a nyugati érdekek feltétlen kiszolgálójává válna, ha elhinnénk a mesét, hogy nekünk erkölcsi kötelességünk a háborúban Ukrajna pártjára állni, hiszen „RUSZKIK HAZA”, ezért fegyvereket kell küldenünk, aztán még ki tudja mit kellene megtennünk, akkor hamarosan eljönne az idő, amikor nyugati barátaink ismét feláldoznak, elárulnak, cserbenhagynak bennünket. És akkor megint együtt szavalhatjuk Márai Sándor sorait szomorú szívvel: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország. / És elmegy sok ember előtte: / A Katona, ki szíven döfte, / A Farizeus, aki eladta, / Aki háromszor megtagadta, / Vele mártott kezet a tálba, / Harminc ezüstpénzért kínálta, / S amíg gyalázta, verte, szidta: / Testét ette és vérét itta - / Most áll és bámul a sok ember, / De szólni Hozzá senki nem mer. / Mert Ő sem szól már, nem is vádol, / Néz, mint Krisztus a keresztfáról.”
[A szerző Gyula város polgármestere]
