Gyerekkorom. Felhőszagú emlékek. A sárgabarack íze a számban, a forró beton a talpam alatt. Guggolva kopogtatom a kalapáccsal a barackmagokat. Kibújik a csonthéjból a lényeg, az élet veleje, aztán a következő, a következő és a következő. Nincs lényeg, csak lényegkeresés. Ábrándozás. Gondtalan ábrándozás. Bőrömre pirul a nyár.
Átfutni a vízpárakapun egyik világból a másikba. Lélegezni. Magamba szívni az élettel a halált. Észrevétlen lassúsággal növekednek csontjaim. Én én vagyok, s a következő ezredmásodpercben ugyanaz és mégis valaki más. Mozdulatlanul lépek át az egyik énemből a másikba. Mozdulatlan a mozgóban. Mozgó a mozdulatlanban.
Az öcsémmel titkokat keresünk. Fényképek, levelek, emlékek. Dédnagyapám büszkén figyel a képeslapról. Franciahonban. Az első világháborúban. Halványsárga múltszázad. A hátoldalon elmosódott, dőlt betűs írás. A rabokhoz minden második hó 5-én érkezett a harmincsoros levél. 1951-ben. Ellenőrizve. A t betű keresztje egészen felszökött. Apuska lába még nem ér le a hokedliről. Kétéves lehet. Vagy három.
Bakelitkeringő. Ma moziba megy a Hold. Az orosz lemezjátszó kék és narancssárga meséket sistereg. Az álmok zöldek. A préselt virág vörös foltot hagyott a könyvlapon. A pitypang ragacsos leve az ujjaimon. Napkoszorú. Az árkokban gőte, ebihal és békalencse. A sóderban tengercsíkos kavicsok, elhagyott csigaházak a fű között. A fülhöz szorított tojásban megmozdul az élet. Még nem kelt ki. Talán holnap.
