Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - A szeretetben nincsen félelem...

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Dr. Párducz László • PUBLICISZTIKA • 2024. december 24. 18:00
A szeretetben nincsen félelem...
Gondolatok a betlehemi barlangban

Karácsonykor az énem, így a gondolataim határai is mindig megnyílnak a végtelenség felé. A mindenség szerves részeként igyekszem megélni az ünnepet. Bennem, mint az emberek többségében, a karácsony nemes emberi érzéseket fakaszt.

dr. párducz lászló. A szerző a Magyar Család-és Nővédelmi Tudományos Társaság Elnöke, címzetes egyetemi tanár

Karácsonykor lehetőség nyílik az önazonosulásra.  Meghatározhatjuk a helyzetünket, megerősíthetjük az emberi és családi kapcsolatainkat. Mindenkinek, de főként a keresztény kultúrkörben élőknek megadatik az alkalom a megújulásra, a megtisztulásra. A baj akkor kezdődik, ha valaki olyan szegény a lelkében, az érzéseiben, életerejében, hogy még erre sem képes. Ilyenkor van szükség a csodára… Arra a megmagyarázhatatlan melegségre és jóságra, amely a karácsonyfák fényéből árad, s megadja a szívörömet.

Vörösmarty ezt írta le: „Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, / A telhetetlen elmerülhet benne, / S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”

A megoldás tehát valahol a mértékletességben, az arányokban rejlik. Ha tudatosítani tudjuk magunkban, hogy a karácsony nem csak ünnepet jelent vagy hangulatot. A tudatunkban kell, hogy tudatosuljon, hogy Istenben élünk, az Ő képmásai vagyunk. Előtte nincs kevélység, önteltség, nagyzás, csalás/megcsalás, nincsenek magyarázkodások/okoskodások, átverések. 

Be kell látnunk, hogy a gyermek Isten ajándéka, az életünk Isten tulajdona, a sorsunk Isten kezében van. Vegyük már végre észre, hogy a sorssal nem lehet játszani! Ezért szoktam azt mondani, hogy az életben lehet játszadozni, de az élettel nem lehet játszani…

Karácsonykor megmagyarázhatatlan melegség és jóság árad a karácsonyfák fényéből. Ilyenkor mindenki siet haza, hogy családi körben ünnepelhessen. A származási, azaz a születési helyre sietünk haza, mintha még most is a császári parancsot követnénk. Leállunk a nagy rohanással, az ellenségeskedéssel, kivonulunk az élet nagy csatatereiről. A templomokban, a házakban, az emberek szívében kigyulladnak a fényárak. Ilyenkor kell meghallanunk a több mint kétezer éves hírt: megtudjuk, hogy Isten emberré lett, s az Ő képmására teremtődtünk mi, emberek.

Legalább ilyenkor vegyük észre azt, amit nem szoktunk, amikor is embertársaink mellett megyünk el érzékeltelenül.

Karácsonykor, a szeretet ünnepén a lelkünk, az énünk   jobbik felét tesszük bele az ajándékainkba. Megesik a szívünk a szegényeken, a szeretetleneken, a bajbajutottakon. Az eszme a betlehemi barlangban keletkezett, az apostolok terjesztették, adták tovább világarculatot teremtve és változtatva.

Karácsony éjjelén – évről évre visszatérően – az isteni kéz kezében egy jelképes kereszttel a földünkön átsuhanva igyekszik felmelegíteni az emberi szíveket, azokba sok jóságot szórva.

Azóta, hogy a betlehemi barlangból az eszme folyása elindult, a világ megváltozott. Minden változott, de az emberek még mindig nagyon sok esetben lettek vagy maradtak ugyanazok. Épültek templomok, lettek keresztek, asszonyok, szeretők, hazugságok, hűtlenségek, lopások, becsapások. Vannak gyáraink, földjeink, halottjaink, mezőink, síkjaink, folyóink, hegyeink (megfogyatkozva).

A történelem, a történeteink tengelye csikorogva ugyan, de még mindig forog, közben változnak az életfelfogásaink. A cél az lenne, hogy előbb vagy utóbb az emberek rádöbbenjenek a karácsony tanulságaira, érje el őket a betlehemi barlangban kigyulladt forradalmi láng, perzselődjön be a lélekbe, a szívekbe a szeretet, az igazság.

Ne engedjük, hogy egyesek megváltoztassák a karácsony igazságát, ne engedjük, hogy az anyag és az anyagiak tönkretegyék az emberi lelkeket!

Ne engedjük, hogy a válságba került lelkek világválságot tudjanak előidézni! Ne engedjük, hogy a földünkön bárhol is válságba kerüljön a béke!

A napi küzdelmeink során vegyük tudomásul, ha sikeresek akarunk lenni, ahhoz Isten áldása is kell. Nem elég érezni, de tudatosítani is kell, hogy Isten gondviselő keze is szükséges életünk bármely percéhez. Isten, mint a legnagyobb hatalom, intézi a sorsunkat. A heti istentiszteleteken – rendszeresen beülve az utolsó előtti padba – a feleségemmel magunkra maradtunk. Péter atya szavainak meghallgatását követően, a kéréseimet összegyűjtve, elmondom a családomért, a testvéremért, magamért, minden beteg gyógyulásáért, hogy a szentmise keretében a leszálló Isten fia összegyűjtve a kéréseimet magával vigye.

Többször és több helyen már kifejtettem, hogy karácsonykor, ott a betlehemi barlangban nemcsak Isten lépett be az emberiség történelmébe, hanem a szeretet is megérkezett a földre. Az Eszme elindult, hogy meghódítsa a földet, a lelkekben megjelent a boldogító örömhír, a feltámadás és az üdvösség híre, ami a szeretetben és az igazságosságban rejlik. Az eszme tulajdonosaiként vállalnunk kell mind az eszményt, mind az azt a sugárzó erőt, amit ezáltal kaptunk. Vállalni és hirdetni kell az elveinket, a jelmondatainkat. Az én életem jelmondata: „Orando et laborando”.

Az emberek közt elvegyülve meg kell mutatnunk, hogy békében élünk a környezetünkkel, önmagunkkal. Sokszor sok embernél nem könnyű, hanem egyenesen bonyolult feladat az együttélés. Így van ez a családban, a hazában, a világban, ahol az érdekek, az önzések, a gondolkodásbeli különbségek úgy választják szét az embereket, hogy nehezen oldható ellentéteket éleznek. A baj ott kezdődik – hány és hány esetben van ez így –, ha az ember nem tud önmagával békében élni, ennek következtében a környezetével sem tud békességet találni.

A megoldás az isteni törvények betartásában rejlik. Ezeket mind egyéni, mind társadalmi szinten kell megvalósítani. Az emberi együttélés szabályozásában a legfontosabb szerepet a tízparancsolatban leírtak képviselik. Észre kell vennünk, meg kell látnunk az embertársainkban a testvérünket. S ha észrevettük, meg is kell, hogy valósítsuk a testvéri szeretetet.

Nekünk, orvosoknak az orvosi tudásunk mellett személyiségjegyeink között szükségünk van a hitre. Nemcsak a vallásos hitre gondolok, hanem arra a hitre is, amelynek segítségével mint életerő táplálódik az akarat, segítve akár a betegségből való felgyógyulást.

Nekünk, mint gyógyítóknak, át is kell tudni adni a gyógyulásba vetett hitet, a pácienseink számára meg kell nyerni a bizalmat és a reményt. Ez fontos, nagyon fontos.

A betlehemi barlangban elkezdődött, ami a későbbiekben úgy folytatódott, hogy minden születéskor, minden újszülött világra jövetelekor – úgy egyéni, mint össztársadalmi szinten – új irány szabódik az élet, a dolgok vagy dolgaink folyásában. A képességeinktől és az akaraterőnktől függően annyit változtatunk a világon, amennyit tudunk. Azért születünk, hogy ezt tegyük, a keresztény hit szerint a legnagyobb változtatást Jézus – neve azt jelenti szabadító – tette, amikor is az emberiséget összebékítette Istennel. A békéltetés, mint Ige lett ránk bízva, aminek csak a legnagyobbak vannak tudatában; eszerint soha nem alkothatunk tökéleteset. Fentről, legfelülről a teremtés meglátta a hibáinkat: az emberi gyarlóságainkat, a bűneinket. Isteni, ugyanakkor nem kis meglátással, megadta a hibajavítási lehetőségeket, a megbocsátást olyan formában is, hogy megadatik a kiengesztelhetetlenség lehetősége is.

A Biblia szerint az emberiség megjelenése nem véletlenszerűen jött létre. Az állatoktól eltérően az ember kifejezetten Isten képmására lett teremtve, egyedülálló eszme- és értékrenddel.

Mindenkinek észre kell vennie, hogy különbözünk az állatvilágtól. Az állatoktól eltérően mi, emberek kifejezetten Isten képmására lettünk teremtve. Életünk egyedülálló érték, épp ezért az emberi élet szent és sérthetetlen. Akár tudjuk, akár nem, akár ott van a tudatunkban, akár nincs – az  Isten-képűségünk nekünk, embereknek megadatott.  Az életet mi magunk tesszük olyanná, amilyen a kötődésünk magunkhoz és az emberiséghez. Mindez történik a tetteink, a kapcsolataink, a gondolataink, az érzéseink által.

Soha, de soha nem szabadna egyetlen magyar embernek sem elfelednie, hogy Szent Istvántól mind az országot, mind a kereszténységet örökségként kaptuk. Érzetem szerint a rengetegszer elmarasztalt és a folyamatosan bírált szakmánkban, az egészségügyben, isteni, bibliai lelkülettel, indíttatással és kellő szakértelemmel lehet  más világot teremteni. Hitből, reményből és szeretetből kell összetevődnünk. Történjen ez úgy, ahogyan Antoine de Saint-Exupery A kis herceg című művében bemutatta nekünk a „megszelídítési technikákat”, és leírta az örökbecsű (aestimatio perennalis) mondatot: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

Ezen történetekből megismerhettük, hogyan kell a rosszindulatot megértéssé, az önzést együttérzéssé, az áldást áldássá változtatni.

Életem sikerei között tartom számon, amikor elérem, hogy a magyar édesanyák a magzatjuk megtartása révén az életet és nem a halált, az abortuszt választják.

Bizonyára nem vagyok egyedül, amikor szenvedek az olyan emberek közelségétől, akik a negatív hangulatukat vírusként ragasztják ránk. Védtelen az az ember, akinek nincsenek vírusirtói, mint a család vagy éppenséggel a hit. Lényeges, persze nem mindig könnyű megmaradni tisztának. Ehhez szükségesek az erények. Ha meg eredményeket akarunk elérni, legyünk igazságosak, őszinték! Tudnunk kell, hogy a természetfölötti erőinket Istentől kapjuk.

Már sokszor észrevettem, hogy az egyre gyorsuló világunkban sokszor még magunkat is elhagyjuk a rohanásainkban.  Sietünk, és ilyenkor a sietségben életünket meg nem határozott lépések irányítják. Nagyon nehéz megálljt parancsolni magunknak! Egész életünk a küzdelemről szól, arról a genetikailag kódolt evolúciós folyamatról, amely az elménkben kódoltan létezik – a maximálisra való törekvésről. Át kellene állítani az életvezetésünket. Nem a semmit- tevésre gondolok, hanem az életvezetési gyakorlataink megváltoztatására. Az életünkért, magunkért kellene megváltoztatni a mindennapi viszonylatainkat: „Az elég!” elvére törekedni csak. Jó lenne megtalálni az élet valóságát, felismerni a kicsinységünket úgy, hogy közben előtérbe helyezzük az önbecsülésünket. Rá kell(ene) ismernünk az anyagi világon túli lényünkre. Amit nem győzök hangsúlyozni: rá kell(ene) találni a végtelen létezés élményére a gyermekeink személyében. Rá kell(ene) döbbeni arra, amit én már többször átéltem: minél többet tudunk az élet titkairól, annál kevésbé értjük azt.

Vörösmarty így fogalmazza meg ezt: „A látni vágyó napba nem tekint.”

Meg kell találni az anyagi világon túl az egész valóságos világunk értelmét. Ezt a gondolataink között kell megtalálni, hogy értelmet adjunk mindennapjainknak.

Az ünnepi gondolataim között a bizalom fontossága is szerepel: az Úr Jézus megbízott bennünk. A kölcsönös bizalom jegyében nekünk is bízni kellene benne. A szeretet jeleként jelenik meg az életünkben az, ha bízunk a gyerekeinkben, a feleségünkben, az apánkban, az anyánkban, a testvérünkben, a munkatársainkban, az embertársainkban.

A Teremtő azzal, hogy megbízott bennünk, egyúttal ránk bízta azt a valamit vagy valakit is, akit önmagunkon kívül az egész világnak nevezünk. Isten megbízottjai vagyunk a világban. A teremtés misztériumát nemcsak át kell gondolni, hanem be is kell tartani. Így, csakis így érhetjük el önnönmagunk és a világ jobbulását.

Pál apostol valaha azt mondta, hogy „munkatársai” vagyunk az Istennek. A Teremtő annyira megbízott bennünk, hogy önálló döntési képességekkel rendelkezünk. Ezekkel a hatókörökkel nem szabadna visszaélni. Isten képmásaiként még az is megadatik, hogy leromboljuk magunkban mindazt, amivel megbízott bennünket a Teremtő.

Sajnálatos, hogy vannak emberek, akik megtagadják magukat, a megbízásaikat, lerombolják magukban az Isten képmásait.

2024 karácsonyán a legfontosabb, hogy szerezzük vissza a bizalmat. Azt a bizalmat, amit kaptunk a Teremtőtől. Valamint tartsuk be azokat a parancsolatokat, amit megkaptunk a Sínai-hegyen.

Soha, de soha ne felejtsük el azt, hogy Isten képmására teremtődtünk.  Az Isten országa itt lakik bennünk. Ennek a megszületésnek kell újra és újra megtörténnie. Máté evagéliumában (19.19.) ezt olvassuk: „A szeretetben nincsen félelem; sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”

Most néhány nap választ el bennünket attól a pillanattól, hogy a világban és bennünk itt, legbelül megszülessen az, akire várunk: Natalis Domini vagy Christus Domini. Ebben rejlik a megváltó szeretet, mely szerint: „Isten országa bennünk van.”

Dr. Párducz László, a Magyar Család-és Nővédelmi Tudományos Társaság elnöke, címzetes egyetemi tanár

Összes cikk - lent (max 996px)
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)