Dr. Párducz László, Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság elnöke, c. egyetemi tanár
Fotó: Gyulai Hírlap
Hömpölygünk… A Kárpát-medence minden végéből indultunk el ide, a Csíkszereda fölötti ferences kegytemplomba. Sokan vagyunk. Nagyon sokan. Az embertömegben mellettem a Szegedi Női Klinika professzora, egyetemi tanárok, s a legkülönfélébb rendű, rangú és szándékú emberekkel együtt vonulunk.
Elférünk itt egymás mellett, egymás közelében. Az embertömeg, mint egy békés nyáj, leírhatatlan melegséget, meghittséget, az áldottság bensőségességét képviseli. Csíksomlyót évek óta nemzeti ünnepként éljük meg. Az összmagyarság egyik legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepére jár vissza mindenki: azok, akiknek a nemzettudata szakrális lett, valamint azok is itt vannak, akiknek a vallási hagyománya nemzetivé alakult.
Leírhatatlan az érzés, amikor a több százezer ember a Kissomlyó- és Nagysomlyó-hegy közti nyeregben egymás előtt a szívét megnyitja, egymásért dobogva az összetartozás erényét bemutatja. Nem akármilyen tanúságtétele ez annak, hogy az összetartásnak és összetartozásnak érzetével felvillanthatjuk a közös célt vagy célokat, amelyeket együttműködve meg lehetne valósítani. Évszázadokon átívelő hitünk az államalapításunk korában vette kezdetét, s valójában megegyezik az egyházalapításunkkal: ez az a pont, amikor Géza fejedelem fi a, István, aki Mária kegyelmébe és oltalmába ajánlotta a népünket. Akkor elkezdődött az, ami ma is az identitásunkat kellene hogy adja és mutassa az összmagyarságnak itt, a Kárpát-medencében.
Vitathatatlan tény: Mária országa vagyunk, a Regnum Marianum, aminek királynője Patrona Hungariae, Magyarország Védőasszonya: Mária. A hit, az elődeink, az apáink hite évszázadokon át bástyaként oltalmazta az emberi életeket, a vagyonokat, a régi szent hiteket.
Meghatódottságomat és megilletődöttségemet soha nem tudom és nem is akarom elrejteni, amikor is beállok a csíksomlyói búcsúsok közé.
Meghat az, hogy mennyien jövünk össze Székelyföldről, az anyaországból, valamint a világ más tájairól.
Körülöttem Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság képviselői, hogy őseink hagyományát tovább vigyük, és össznemzeti imádságban vegyünk részt. A Máriához való ragaszkodás és az összetartozás ünnepe ez.
Csíksomlyó ezeken kívül még több mindent jelent: jelenti a hitet Istenben, a hitet a megmaradásban. Jelenti azt a helyet, ahol a határok ellenére átélhetjük, hogy mindannyian összetartozunk, egyek vagyunk. Jelenti az ezeréves ragaszkodást a megmaradásunkban, összmagyarságunkban, jelenti az összetartozás érzetét.
Ezen a helyen érezhető a messzeség közelsége, ugyanakkor a múltja is, amikor is az örökkévalóság beteljesedik bennünk. A csíksomlyói nyeregben az ég találkozik a földdel, mint amikor Hortobágyon összeolvadva láthatjuk a láthatár szélét.
Sokan ismerjük Shakespeare Hamletjében elhangzó sorokat: „Lenni vagy nem lenni?” Ha ezt összevegyítjük a mi Petőfi Sándorunk soraival, akkor megkapjuk a mai magyar valóságot: „Ez a kérdés, válasszatok!”
Igen. Magyar Anyák és Apák! Gondolkozzatok el, hogy Isten akarata szerint akartok-e élni. Életet vagy halált akartok? Lenni vagy nem lenni? Nem hinném, hogy Isten akarata lenne az, hogy a magyarság felszívódjon, eltűnjön.
Hogy miért nem hiszem? Mert én a Bibliában azt olvastam, hogy „…legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.”
Isten bennünket a maga képére és hasonlatosságára teremtett. Nos, ebből kiindulva: a magyar anyák az Isten közelségébe kerülnek, amikor gyermeket szülnek, hasonlóvá válnak Istenhez, hiszen a gyermeket az anya saját képére és hasonlatosságára szüli.
A Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság nevében több mint tíz éve vallom: Magyar Anyák!
Halljátok már meg végre, hogy a nemzetünkben évről évre több a temetés, mint a szülés. Fogyunk, félő, hogy elfogyunk.
A táj, a környezet, a folyók, a völgyek, a hegyek nem nagyon változnak. Az elmúlt évi búcsú másnapján, hajnalban összetalálkoztam egy magyar prófétával, aki nagyon jól megfogalmazta: a föld, a szülőföld azé, aki gyermeket szül, a szülések varázsolják a földet szülőfölddé.
Itt, Csíksomlyón, a hely szelleme adott, itt a Kissomlyó- és a Nagysomlyó-hegy nyergében, az Ég és Föld között, itt, ezen az Isten áldotta helyen – utak, életutak találkoztak már olyan sokszor, és találkozni is fognak még olyan sokszor egymással, hogy a hely varázsából feltöltődve mindenki menjen vissza oda, ahonnan jött, de tegye ezt mindig egy kicsit másként, más emberként.
Ezt a mást, ezt a másságot csakis a hit erejével, a zarándoklat közben lehet megszerezni. Azzal a hittel, amely nem támad, senkit sem bánt, mert azáltal véd bennünket, fegyver és támadás nélkül olyféleképpen adja meg a szeretet erejével az öntudatunkat, hogy közben egy nagy egységet képvisel. Ezenfelül megadatik az az erő és az a sziklaszilárd hit, ami képessé tesz bennünket a mindennapi harcainkra.
Csíksomlyóra mindig hazajövünk. Úgy jövünk ide, hogy voltaképpen nem is megyünk el itthonról. Itt tudjuk átérezni a megbékélést, azt a kiengesztelést, ami végül is mindenki életében megújulást, átrendezést, átértékelést eredményez.
Elfogadjuk magunkat, kibékülünk magunkkal, az embertársainkkal, az Istennel.
Személy szerint nekem a kereszténység olyan, mint az Édesanyám. Szeretet, megbocsátás, törődés, felelősségvállalás, csend, béke „imádkozva és dolgozva”… Anyám nevelte ezeket belém. A hit által kaptam azt a fajta megigazulást, amit Apámtól kaptam, ami itt, a völgyben mindenkinek megadatik: a nemzet összeállásának látását. Miért? Azért, mert nemzeti szinten is megigazulás révén lehet lélekben összeállni. Mind egyéni, mind nemzeti színtereken csakis megigazulással állhatunk össze egységes egésszé.
Itt, Csíksomlyón az emberek olyan kegyelmeket kapnak, amelyek egyéni és nemzeti önazonosságunkat megadva éreztetik velünk Isten oltalmát és kegyelmét.
Mozgástereink határain belül motivációkat, olyan elhatározásokat kaphatunk, amelyek döntő hatással bírnak az életünkre. A cselekedeteink értelmét és értékét elnyerve itt megkapjuk azokat az inspirációkat, amelyek alapján el tudjuk dönteni, hogy valamit miért kell megtenni, vagy miért kell elutasítani. Isten közelségében érezhetjük magunkat, átérezhetjük az önmagunkkal való megbékélést és kiengesztelődést.
Van itt még olyan pont is, amelynek alapján átérezhetjük a hozzánk tartozó realitásokat, és elfogadhatjuk (nem is akárhogyan) pozitív töltettel a sorsunkat. Itt rádöbbenhetünk a nagy igazságra. Arra, hogy életünk, a létünk értelme csakis saját lelkünkben épül fel.
Megyünk és csak megyünk, mint az életben csak lépkedünk.
A hétköznapjainkban viszont körülvesznek bennünket a nagyszájú és hangos kultúraromboló fogyasztók. A folyton kötözködők, a vádaskodni szeretők, a giccstermelők.
Meg kell tanulni az arcunk előtti maszkok és szerepek mögé látni. Igen, már messziről fel kell ismernünk a szerepjátékosokat.
A La Divina Comedia színpadán a saját életalakításomban soha, de soha nem engedtem meg a középszerűséget. Nemcsak magamban, hanem a körülöttem lévőkben is kerestem, sőt manapság ezt már úgy teszem, hogy elvárom a közösségi tudatot, a közös felelősségtudatot. Eljutottam oda, hogy minden kisebb vagy nagyobb cselekedetemnek igyekszem értelmet adni. Úgy téve és úgy elvárva, hogy amit teszünk, az a többiek javára és hasznára váljon.
A tiszta értelem mellett az élet értelmét is érezni kell, mert az élet értékes, felbecsülhetetlenül értékes ajándék. Az életet nem szabad eltékozolni, hiábavaló, önző cselekedetekkel és felesleges vágyakkal.
A visszajáró lelkek tömegében sodródom, körülöttem legkülönfélébb rendű, rangú és szándékú emberek, akik lelki és szellemi örökségként elfogadták velem egyetemben, hogy az eltűnt elődeink halványuló nyomdokaiba lépjünk.
A hagyománytisztelet is közrejátszik az idejövetelemben. Édesanyámat, édesapámat, testvéremet, gyermekeimet is képviselem, hiszen immáron 37. alkalommal jöttemel a csíksomlyói búcsúba.
Valaha egy székely paptól hallottam: „Ha meg akarunk maradni, az ősi hitre vigyázzunk, a szülőföldhöz, a házhoz, az utakra, amelyen apáink jártak – ragaszkodjunk.”
Mindenkinek van életútja. Ezt a röpke földi létünket a Teremtőnek köszönhetjük, ingyen kaptuk, s hogy mit teszünk bele, az nagyban függ a velünk született képességeinktől és a körülményeinktől.
Mindenki maga járja végig ugyanazt az utat. Az életalakításomat, az önazonosságomat nagyban befolyásolta az édesanyám által belém nevelt keresztény hit.
A kertünk végében, közel a Tisza-parthoz, a kert végi akácos erdőben tanultam sokszor és sokat. Apám kedvenc fái voltak azok a szúrós akácfák, itt jött létre az énem gyökereinek kemény törzsbe szövő reménységének virágjaként, az életutamat megtartó erővel bíró üzenete, amely szerint mindig és mindenkor hinnem kellett és hinnem kell ma is a lehetetlenben, az öszszetartozásban, a szeretetben, a családban.
Sokszor és sokat hangoztatta édesanyám, hogy aki kardot ránt, az kard által vész el. Annyiszor, de annyiszor kért bennünket, hogy óvakodjunk a veszekedésektől. Tőle kaptam meg a hitre, a Tízparancsolatra, a magunkból és a családból kiáradó szeretetre nevelést. Megtanította, hogy kerüljem a nagyszájú mentalistákat, a főbűnöket hordozó s magukat sajnáltató siránkozókat.
Ne legyen a jellemem része a siránkozás, a vádaskodás, mások befeketítése. Kerüljem az olcsó giccstermelő élősködőket.
Megtanultam, az arcok, a maszkok mögé látni. Látni a láthatatlant. Érezni az emberi arcok mögötti mondatok hátterét.
Itt, ebben az erdélyi szentélyben évek és évtizedek óta egy össznemzeti imádságban veszek részt. Itt, a 650 éves kegyhelyen kifejeződésre jut, hogy az ezeréves hit a legfőbb erőnk! Ugyanakkor minden alkalommal megtapasztalom az egység fontosságát, valamint azt, hogy fogjunk össze, ne húzzunk szét, maradjunk együtt.
Csíksomlyó minden évben megadja, hogy lelki erőben feltöltődve, reményekben megerősödve, megnyugvással eltelve, bizalomban teli gondolatokkal térjünk vissza a hétköznapjainkba a feladatainkhoz.
Csíksomlyó az egység, az egész megmaradását jelenti. Azt is, hogy a határok ellenére minden magyar minden magyarral összetartozik.
Nemcsak ezt jelenti, hanem figyelmeztet bennünket azon erkölcsi változások szükségére is, amelyek az ezeréves hitben megtartottak bennünket ezer éven át.
Újuljunk meg!
Dr. Párducz László PhD
Magyar Család- és Nővédelmi Tudományos Társaság elnöke, c. egyetemi tanár
