tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
Aki ismer, az tudja, hogy mindig kerékpárral közlekedem. Nem volt ez másképpen egy héttel ezelőtt sem, a megszokott körülményekhez képest csak egyetlen plusz adalék volt: a lefagyott úttest.
Hazafelé tartottam a kora reggeli órákban, amikor megpillantottam egy biciklist a másik sávban. Éppen csak egymásra néztünk, de ez az a fajta összenézés volt, ami csak az ilyen hideg reggelekre jellemző: tudtuk, hogy mindketten fázunk, és nem akarunk itt lenni.
Ahogy kezdődött, már véget is ért a pillanat, és már elkezdtem kanyarodni egy mellékutcába, amikor váratlan fordulatot vett a történet: a kerékpárom úgy döntött, hogy pihenne, ezért nemes egyszerűséggel kicsusszant alólam, így megszabadulva a terhétől.
Egyetlen szerencsém volt, mégpedig az, hogy éppen akkor egyik sávban sem haladt autó, ugyanis az úttest mértani közepén landoltam. Az aggodalmat eloszlatva – már persze, ha bárki aggódott volna – nem történt baj, azon kívül, hogy az amúgy sem top formában lévő térdemet sikerült kicsit tovább amortizálnom.
Egy kis „bibivel” megúsztam a dolgot, akkor mégis miért írok erről? A másik kerékpáros miatt, aki éppen csak arra fordította a fejét, amikor átöleltem az aszfaltot. Mint mondtam: semmi bajom nem történt, de ő ezt nem tudhatta, mert lassítás nélkül tekert tovább.
Most biztos sokan azt hiszik, hogy el akarom átkozni a kerékpárost, de nem így van, tényleg egy jókívánságom – ha úgy tetszik, akkor újévi – van számára: ne legyen így, de ha egyszer hasonló történik vele is, akkor őszintén remélem, hogy olyan emberek lesznek a környezetében, akik vissza fognak fordulni és segíteni fognak neki. Ezt kívánom mindenkinek. Figyeljünk egymásra!
