Tóth péter
Fotó: Gyulai Hírlap
A minap olvastam a Gyulai csevegőben, hogy egyesek kifogásolják azt, ha a városba érkező turisták belépnek a Facebook-csoportba, és érdeklődnek arról, hogy mit nézzenek meg nálunk, és hová érdemes elmenni. Elvégre ők nem gyulaiak, pedig a csevegő nekünk, értünk van, tehát milyen dolog ez. Nem is tudnék jobban egyetérteni.
Felháborító, hogy egyesek érdeklődni mernek arról, hogy milyen látnivalók vannak a városunkban. Hihetetlen, hogy nem képesek az interneten keresgélni, pedig ott biztosan sokkal hitelesebb információkhoz jutnának, mint azoktól, akik itt élik az életüket. Van nekünk kastélyunk, várunk, Erkel- és Ladics-házunk, de nem azért, hogy büszkélkedjünk velük, hanem csak úgy a magunk szórakoztatására.
Természetesen ez a jéghegy csúcsa csupán, hiszen vannak olyanok, akik nem csak érdeklődnek, még ide is utaznak. A fürdő és a múzeumok előtt is kígyózó sorok állnak, ahol ráadásul külföldi szót is hallani, tehát már eljutottunk odáig, hogy a határokon túlról is idemerészkednek az emberek, és csodájára mernek járni egy magas színvonalú fürdőkomplexumnak és Gyula kulturális értékeinek.
Persze még nem beszéltünk a bringó hintósokról, a csoportba verődött osztálykirándulókról – miattuk egyszer öt percet kellett várnom a pékségben, a jól megszokott három helyett – a német családokról, a szelfibotos fiatalokról vagy a pofátlanul lassan andalgó párokról, akik miatt képtelenség haladni bármerre is. Természetesen mi is vetünk egy futó pillantást egy szép házra vagy a sétálóutcára, de ami sok, az sok.
Summázva, a helyzet elkeserítő. Tanácsot is kérnek, ide is jönnek, aztán csak a baj van. Hihetetlen az egész, az embernek már szinte olyan érzése van, mintha turizmusból élne a város.
Mintha.