TÓTH PÉTER
Fotó: Gyulai Hírlap
Biztos vagyok benne, hogy senkinek sem kell bemutatni, hogy mekkora probléma manapság a szegénység és a hajléktalanság. Az ember ösztönösen segítene, amennyire erejéből telik, de sajnos a fent említett dolgokkal együtt, megjelentek mások is: a gátlástalan átverés és a pofátlanság.
Talán ez az oka annak, hogy egyre gyakrabban fordítjuk el a fejünket, hiszen nem tudhatjuk, hogy ki az, aki tényleg a segítségünkre vár, és ki akar megkopasztani minket.
Történt egyszer, hogy hazafelé tartottam Szegedről. Késésben voltam, így siettem a vonathoz, de egyszer csak elém toppant egy ötven-ötvenöt év körüli férfi. Nem volt különösebben rosszul szituált – persze ez még semmit sem jelent –, gondolkodni viszont nem volt időm, mert azonnal belekezdett a monológjába, miszerint Békéscsabáról érkezett ide a családjával, szeretnének hazajutni, már csak pár száz forint kell.
Mint írtam, gondolkodni nem volt időm, késésben is voltam, ezért gyorsan a kezébe nyomtam a kért összeget, majd siettem is tovább. A vonaton ülve elmerengetem rajta, hogy vajon merre volt az emlegetett népes család, miért jött el olyan messzire az állomástól, hiszen ott mégis könnyebb lenne összeszedni a pénzt, de elhessegettem a negatív gondolatokat.
Tartott ez a jövő hétig, amikor kiszúrtam az úriembert az utcán. Tény, hogy nem olcsóak manapság a vonatjegyek, de azért nem is a kontinens másik felére tartó szerelvényre gyűjtögetett hősünk. Egy-két évnek kellett eltelnie, hogy ismét találkozzunk, amikor a barátnőmmel sétáltam hazafelé. A fickó ugyanazzal a szöveggel állított meg minket, mint tette azt velem, azon az ominózus napon.
Természetesen, amikor rávilágítottam a tényre, akkor én voltam elküldve melegebb éghajlatra. Hiába, nem véletlenül bizalmatlanok manapság az emberek.
