oláh szabolcs
Fotó: Gyulai Hírlap
Amikor a jóember végre letenné a fejét éjnek évadján, richtig felzavarja egy ismerős muzsikaszó. Nem lehet rá nem figyelni. Jellegzetes hangszer. Markáns hangszín. Feszült dallamvezetés. Visszatérő motívumok. Hullámzó tempó. Rapszodikus ritmus. Változó dinamika. Fájdalmas atonalitás. Szünetek nélkül. Crescendo. Tremolo. Doppler-effektus. Egyszerre autentikus és kortárs. Idegtépő, húr- és vonónyűvő futamok.
A fül hegyeződik, a hallójáratban visszhangzik a melódia. Az aludni vágyó először lélegzetvisszafojtva hallgatózik, majd győz a bosszúság, és visszagyorsul a légzés. A fáradtság erőltette közönyt semmi sem erősíti most. Sem altató, sem alkohol, sem párnából hevenyészett fejsatu. Hiába a félálom, föl kell kelni. Egyetlen porcika sem kíván most megmozdulni, de az ébren lévő tudat addig sarkallja porhüvelyét, míg az kimászik az ágyból, hogy valamit tegyen a kéretlen „kis éji zene” ellen. Hiába, a művészetnek jár a figyelem. Éjjel is.
Kétféle ember létezik. Aki jó alvó és a kultúrához fikarcnyit sem ért, ügyet sem vet a muzsikára. Hiába a rendületlen zenemű, ő az igazak álmát alussza. A másik típus a "karmester", aki állva, felemelt karral, mozdulatlan várja a rögtönzött hangverseny folytatását. Pulpitusa saját ágya, kezében pálca helyett – jobb híján – szorosan összecsavart újság. Reflektorfényben, tátott szájjal, karikás szemmel kutatja a plafont. Ragaszkodik hozzá, hogy mielőbb "megtapsolja" a kis éji hegedűst.
