súr enikő
Fotó: Gyulai Hírlap
Az emberek gyakran tesznek elhamarkodott kijelentéseket. Mindentudóként, gyorsan és könnyen ítéljük meg egymást, hülyézünk le másokat, elvégre mindannyian saját könyvünk narrátorai vagyunk, az általánosítás az életünk része.
Persze a generalizáció is egyfajta értelmezés, és az interpretáció kényszere alól senki nem bújhat ki. Mindent és mindenkit értelmeznünk kell, de nem mindegy, hogyan alkotunk képet a világról.
Szemléltetésképpen lássunk mindjárt egy negatív példát. Az 1848–49-es honvédtiszti emlékhely mellett két család sétál el, a gyerekek és a feleségek elöl, a férjek mögöttük, kissé lemaradva. Látszik, hogy nem helybéliek, kíváncsian bámészkodnak, ráérősen csodálkoznak rá mindenre, ami mellett elhaladnak. A két férfi hangosan tereferél a szoborcsoportról, közösen próbálják meg értelmezni a köztéri műalkotást: „Tanultuk, benne van a történelemkönyvekben, tizenhárman voltak, akkor minek raktak ide kilenc oszlopot?” Végül megállapítják: „Ezek még a történelmet se tudják.”
Nem illik belehallgatni mások beszélgetésébe, beleszólni meg pláne nem illik, de az „ezek”-be én is beletartozom, az „ezek” mi vagyunk, gyulaiak. Egyszóval, ha távolról is, némiképp mégiscsak megszólítva érzem magam. Udvariasan elnézést kérek, amiért bekapcsolódom a beszélgetésükbe, majd elmondom nekik, hogy azért kilenc a tizenhárom, mert Gyulán csak kilenc, illetve a legújabb kutatások szerint tíz honvédtábornok rakta le a fegyvert. Kötik az ebet a karóhoz: „Jó, jó, de akkor is tizenhárman voltak.” Nem vitatkozom, megcselekedtem, amit megkövetelt a haza, mindenki úgy értelmezi a világot, ahogy akarja.
A képalkotás sohasem pontos. „Keresztül-kasul csak megkülönböztetések és nyomok nyomai vannak” – írta egyszer egy filozófus. Csak arra ügyeljünk, hogy ne veszítsük el teljesen a nyomokat.
