Mindig voltak a városban olyan mikrokörnyezetek, amelyek látványa, hangulata örökre belém égett. Ilyen volt az Élővíz-csatorna régi városháza mögötti kis fahídja, ahová hajdan pecázni jártunk. Vagy az Árpád utcán, a Kertészék kerítésén furcsa formájú ágait átnyújtó öreg, virágzó kajszibarack, amihez a napos, vasárnap délutáni kisvárosi csöndben hozzá tartozott a ház nyitott ablakain kihallatszó zongoraszó. Illat, hang és látvány együtt adta a felejthetetlen hangulatot.
Gyermekkorom földi paradicsomában, még megvan hatalmas törzsével, magasba nyúló ágaival az a múlt század elején ültetett Paulownia, amely a református parókia császári sárgára vakolt kerítése felett terebélyesedett, és áprilisban, májusban ontotta halványlila, fűszeres, bódító illatú virágait.
A kedvencem mégis az Esze Tamás utcai vén bodzafa volt, amely egy magas, ódon téglafal mellett nőtt ki. Így, májusban, amikor virágzott, többször is arra vettem az irányt, hogy újra és újra átéljem a látványt, a hangulatot. Néhány éve felújították a falat és az egész varázslat eltűnt, egyik napról a másikra. A szívem szakadt meg. Ha most meg kellene fogalmaznom, hogy egyszerűségében mi volt benne annyira szép, titokzatos és nosztalgikus, nehéz dolgom lenne, de az biztos, hogy hiánya pótolhatatlan számomra.
Az utóbbi években sok szó esett arról, hogy Gyulának talán mediterrán jelleget kellene öltenie. Nem jó az eddigi, a vakolt falak, a kontinentális éghajlat. Snassz. Más építőanyagokat kell használni, ami menőbb hangulatot ad. Legyen a város kinézete lombard, éghajlata pedig mediterrán, így talán több pénzt hoz, jobban buknak rá a turisták. Hogy honnan bújnak elő ezek a gondolatok, nem tudom, mert a város fölkínálta azt az egyedit, azt, ami másutt nem lelhető föl, ami csak a mienk és vonzása, szépsége hangulata erősebb, mint az importé. Csak szem kellett volna hozzá meglátni, és érzékenység, patriotizmus felkarolni és megmutatni.
