Hányszor álltál már ott? Régen, mikor még távoli volt, mint Nick-nek, fenn a hegyek között. És mi is úgy éreztük. Vagy mikor az Utazótól búcsúzott a színész, ott, az ismerős fák alatt: "a végén majd kitalál valamit..." Azután mégis ott álltunk. Először egy barát, aztán anyád, a szomszéd. Akár mondhatod is a sort tovább.
Ott állsz, és nézed. Ő már nem érez semmit. Csak ami fáj, az marad itt. Itt, a dohos, nyirkos, kis városszéli házban, hol olcsó, színes fény játszik a fáradt, kőlap padlón.
Mondtad: ellentmondás. Hisz a feketébe öltözött pap azt olvassa a könyvből: "a készületlen...". Amúgy meg mind erre vágyunk: legyen gyors, és ne fájjon nagyon. Mégis megegyeztünk: semmi ellentmondás. Értik? Dehogy értik. A lényeget mi is csak tudjuk, de mi sem értjük. Ordas, és még ordasabb eszmék rég kilúgoztak már a lelkekből minden kapcsot föld és ég között.
Legyen gyors. De mondd mi van, ha mégsem úgy van? Sem így, sem úgy? Nem "az", és nem a "semmi"? Ott fekszel és nézed. Csukott szemeden át nézed. Mozdulatlan. Érzed a nyirkos dohszagot. Csak remélted, hogy nem érzed. Mert ez rosszabb, mint a semmi. Mondd, mi van?
Most tél van, hó... A nők meleg kabátban, kapucni fejükön. Kósza szél ha játszik hajuk rakoncátlan tincseivel.
S majd, úgy a napéjegyenlőség felé megint a lenge szoknyák, éltető mosolyok. Élet, élet...
