Papp László
Fotó: Gyulai Hírlap
Ilyenkor, télen, nem tud nem eszembe jutni szeretett költőnk örök érvényű megállapítása: „a nyár nagy kerítő”. Mely állítását a századvég első, szabadon választott miniszterelnöke a Parlamentben is megerősítette, anno.
S ha erről hajlamosak lennénk megfeledkezni, így, a tél közepette, akkor a gyönyörűséges nyári emlékek orvtámadással figyelmeztetnek erre. A nyári esték illatorgiáival törnek rá ösztöneinkre, de a divattervezőkre sem lehet panaszunk, az óhajtott meleg beálltával megmutattatik majd megint minden. Kérem, itt megint nem lesz mellébeszélés, minden ki lesz téve, és ki lesz domborítva. Az, hogy a gyulai korzó márciusban újra virágba borul, csak háttér és fokozás lehet.
Ugyan a nők a férfiaknak vetkőznek, de jól tudjuk: öltözni egymásnak öltöznek. Bármilyen különös, a nőiesség igazi diadala, első hallásra bármilyen furcsának is tűnik, az ősz végének egyetlen estéje: a halottak napja. A nyár bujasága, a színes őszi szerelmek bódulata után, a tél kezdete előtt elzarándokolunk a temetőkbe, hogy virágot és égő mécseseket helyezzünk eltávozott szeretteink sírjára. Ekkor, leheletfinom kékesti párában, a mécsesek imbolygó, halovány fényében, az elmúlás és az őszi avar fanyar illatában bontakozik ki valós teljességében az örök, mindig győzedelmes nőiesség. Bájos, sokat sejtető mozdulatokat látunk a már télies ruhákban, mécsesek fényében halovány arcocskákat, rakoncátlan hajtincseket, hullámzó hajzuhatagokat. Olyan nagy a kontraszt az elmúlás e földi ünnepén, hogy minden nő kortalanná válva ragyog az avar-ízű őszi estben. S ez ilyenkor, téli hóesésben, a kihalt utcákon, tényleg nem tud nem eszembe jutni…
