Papp László
Fotó: Gyulai Hírlap
A gesztenyefasorban sétáltunk, amikor azt mondta: ontológiai szorongásom van. Ezt mondta.
Éppen akkor, amikor arról akartam mesélni, hogy mit olvastam, mielőtt elindultam: „… a hierofánia folytonossági hiányt tételez föl a vallási tapasztalaton belül (tekintettel arra, hogy a szent és a profán között valamilyen formában mindig törés és átjárhatóság következik be; egyébként ez a törés, illetve átjárhatóság alkotja a vallási élet lényegét), a szimbolizmus az embernek a szenttel való állandó összetartozását nyilvánítja ki (ami természetesen zavaros formát ölt, lévén hogy elvétve tudatosul az emberben)”.
Ha olyanja van, akkor ez most nem aktuális. Mit lehet erre mondani? Azt már drága József úrtól tudjuk: „Éltem – és ebbe más is…”. Le van leltárazva. Bár van áthallás, de most nem jöhetek neki Eliadeval. Ha van neki, akkor van neki. Eljön az ember életében az a pillanat, amikor ilyet gondol, ilyet érez. Csak úgy.
A gesztenyefák már elvirágoztak. Hirtelen jött a nyár. A levegőben sűrű akác- és bodzavirágillat. Illatokban lüktető élet. De a gesztenyefákon már nincsen virág. A természet beosztással él. Ideje van az illatoknak.
Valószínűleg mindketten arra gondoltunk, hogy az ember örök életű. Utódokban él tovább. Genetikailag. A faj marad fenn. Ebben a távlatban az egyénnek nincsen jelentősége.
Amiről Eliade ír, abban van jelentősége. Ott az egyén, egyén. Igen. Talán erre gondoltunk mindketten. Akkor, amikor ontológiai szorongása volt. A fasort néztük. Hallgattunk. A sarkon biciklis nő fordult be. Napszemüveget viselt, és feltűnően csinos volt. Ott, a fasor végén. Áthallás…
