Béla álma egy óriási karácsonyfa volt. Mert Béla gyerekkora óta imádta a terebélyes, plafonig érő örökzöldeket, az egész lakást belengő fenyőillatot, az aranygirlandokat és az ősrégi, porladó habcsókdíszeket, no meg persze az angyalhajakat, amiket kissé hanyagul, könnyed mozdulatokkal, egyenként dobált rá a karácsonyfára.
Egyszóval Béla számára a zöld kolosszus jelentette a KARÁCSONYT. Elhatározta hát, hogy ezegyszer a létező legeslegnagyobb tűlevelűvel ajándékozza meg magát. Béla felesége persze nem örült az ötletnek. Lelki szemei előtt nem látott mást, csak a fél nappalit elfoglaló óriással járó nyűgöt, a milliomnyi lehulló tűlevelet, a porszívócsövet és a felmosóvödröt. Béla feleségének advent utolsó hete nem az Úr eljövetelére való áhítatteljes várakozást jelentette, Béla felesége ugyanis karácsony előtt néhány nappal a nagytakarítás lázában égett: ablakot pucolt, függönyt mosott, port törölt, porszívózott és felmosott.
A fenyőt kisuvickolt lakás várta szenteste. Béla hozzálátott a gigászi feladathoz: a fa tövének méretre faragásához. Fejszéje serényen dolgozott, hamarosan a karácsonfatartóban díszelgett álmai netovábbja. Az első arculcsapás a fenyő felállításakor érte, a régi szériából való műanyag tartó ugyanis nem bírta el a háromméteres monstre súlyát. Béla először kikötözéses technikával próbálkozott, majd úgy döntött, némileg feladja nagyratörő álmait, megkurtítja az örökzöldet. Egy kezdő mesterfodrász lelkesedésével nyírta körbe a fát, a szimmetria kedvéért újra és újra. Felesége néhány órával később rémülettel bámulta mestermunkáját: a kopasz csonkot. Béla szertefoszlott álmainak mementójaként a nappali padlóján szanaszét hevertek a torzó darabjai.
Béláék azon a karácsonyon egy fenyőágakkal teli váza előtt gyújtottak csillagszórót. Béla a szívet melengető fényeket bámulva lelkében nagyratörő álmokat dédelgetett: jövőre egy óriási fém karácsonyfatartóval lepi meg magát.
