bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Minden ember életében eljön az az időszak, amikor válaszúthoz ér. Marad a nyolcórás munkakör biztonságában vagy elengedi fogódzkodóját, és kimerészkedik a nagyvilágba. Egy hirtelen jött lehetőségtől vezérelve én is úgy döntöttem, hogy felállok a szinte második otthonomnak tekintett asztalomtól, és beúszok a filmvilág „cápái” közé.
Pár évvel ezelőtt főszerkesztőnk azzal az ötlettel állított be a szerkesztőségbe, hogy mindenki fogjon kamerát, és kezdjen el forgatni. Az első időszakban szinte mindenki a pokolba kívánta a felvevőket, ám bennem egy idő után elindult egy érzés. Már akkor tudatosult bennem, hogy megtaláltam a szenvedélyek szenvedélyét.
Már akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy egy nap én is a rendezői szék mögé ülhessek. Szinte égetett a vágy, hogy mindent, amit érzek legbelül, képre vigyem és elmesélhessem. Ahogy Vincent Lindon, francia filmrendező mondta: a mozi az egyik legtökéletesebb nyelv arra, hogy a társadalom problémáiról beszéljünk.
Első dokumentumfilmemben már beszéltem egy társadalmi problémáról, ám ennél többre vágytam. A BimboPictures létrejöttével megnyílt az út, hogy fogjam az üres „vásznat” és megtöltsem problémákkal, berajzoljam érzésekkel, teleírjam sóhajokkal. Egyetlen kamerával, egymagam írt forgatókönyvvel, saját pénzből és amatőr szereplőkkel leforgatok egy játékfilmet. Kiadom magamból az érzéseimet, a félelmeimet, a haragomat. Ki kell, hogy rendezzem magamból, úgy ahogy én akarom, úgy ahogy nekem tetszik, senkire sem hallgatva.
Mert folyamatosan felszínre törnek a képek!
