Fodor György
EGYÜTT?!
A legjobb barátnőm, Renike, egyértelmű, hogy Hamburgban marad karácsonykor, hiszen tudomásom szerint nem vett repülőjegyet. Unokaöcsim, Petya pedig az új kedveséhez utazik Londonba, érthető, friss a kapcsolat, nagy a szerelem. Mamikát nem biztos, hogy kiengedik a kórházból, tatikám pedig olyan derékfájással küzdött az elmúlt héten, hogy biztosan nem indul el egyedül hozzám. Tesóméknál bármelyik percben megszülethet a babóka, nem kérhetem, hogy szenteste legyenek szívesek nálam tölteni az utolsó perces időket. Bár jó lenne, ha éppen a kis Jézussal és velem egy napon jönne világra a csöppség.
Reménytelen, megint egyedül fogok fát díszíteni, ugyanazt a megkopott hógömböt veszem elő, amelyet édesanyám adott nekem – nem sokkal a halála előtt. A sokéves lámpasort aggatom fel, amelyet még édesapám tekert össze, ahogyan az el nem égetett csillagszórók is az ő hagyatékai. Emlékül a megszokott Jimmy-dalokat fogom énekelni torkom szakadtából, ha nem borul hamarabb könnybe a szemem, miközben a Három kívánságot hallgatom. Egyedül leszek, megint, irgalmatlan egyedül…
Előre látom, hogy mások hogyan fognak vastag pulóvert hordani, hogy a pulykával teli pocakjukat takargassák, fenyőillatú kabátokban, szívecskés párnákkal a hónuk alatt szaladgálni, óriási csomagokkal egyensúlyozni, kipirult ábrázattal forralt bort inni, és mámoros lehelettel homlokon csókolni a kedvesüket. Miért nem veszik észre, hogy a boldogságuk vízkeresztre elolvadó máz? Sokan sem ajándékot, sem meleget, de még látogatást sem kapnak, az ünnepek éppen a borzalmas magányt tudatosítják az emberben. Nincs fenyő, nincs szaloncukor, nincs meghittség, sem narancsillat, diólikőr vagy dianás édesség. Csak csend van, és tél, és hó, és halál. Elhaló gyertyafény az ablakban, illattalan, már elfonnyadt virágszirmok az asztalon, hulló, elsárgult falevelek, megfáradt évtizedek nyomasztó súlya, egy agyonmosott takaró, elfeketedett babzsák és társul egy öreg plüssmedve a nagyszobámban…
Szenteste van… és születésnapom. Olcsó humorbonbonokat fogyasztok egy világító dobozból, kezemben kristályos üveg, benne zöldülő kiskanál. Kopognak! Ki lehet az, nem vártam Grincset, de illendőségből mégis elviszi a karácsonyomat? Amint ajtót nyitok, megdöbbenek. Ott áll Reni, kezében egy Tschokoladentütte, mellette Petya a barátnőjével, akinek egy kis angol zászló lobog a bal kezében. Kettejük közé fúrja be magát tatika tolószékkel, akit mamika mosolya erősít hátulról. Homályos tudatomból egy pillanatra tesóm vállveregetésére eszmélek fel, aki hirtelen orromig tolja púderillatú kisfiát. Egy perce még betakarva is fáztam, s most elönt egy földöntúli melegség, szétárad testemben, mint utolsó vágy a sejtekben. Mindenkit betessékelek, miközben halkan imára húzom ajkam: Istenem, köszönöm, itt vannak, újra, még egyszer, mind együtt, velem! Szobám megtelik élettel, páraangyal rajzolódik ki ablakomon, és egy klasszikus díszgömb viaszfényében egy boldog család örömteli képét látom visszatükröződni. És ahogyan jobbra fordulok, szüleim áldott alakjait is derengeni látom…
