Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Minden kornak megvannak a maga hősei, mindenkinek megvannak a maga magyar és külföldi kedvencei. Visszaemlékezve gyermekkorom hőseire, látom magam előtt a különböző lépcsőfokokat. Először a kurucokat irányítottam a Tenkes kapitányának bőrében, majd Vágási Ferit csodáltam költöztetési munkálatai közben.
Pár évvel később Tarzan bőrébe bújva üvöltöttem, a westernfilmek révén pedig rablókkal csatáztam. A kardozás Tulipános Fanfannal érkezett meg gyermekkoromba, ami után meg sem váltam képzeletbeli kardomtól. Az utcában úgy is ismertek, mint a gyerek, aki mindig bottal hadonászik. Természetesen engem sem került el a képregények színes világa, de mindig is a csatamező volt az én képzeletbeli lakhelyem.
Kisfiam életében is megfigyelhetőek ezek a lépcsőfokok, hiszen ő is rajong a kardozásért. Sétáink közben szinte mindig egy-egy botot szorongat kezeiben, amivel bőszen csapkodja ellenfeleit. Kezdetben a jó és a rossz küzdelmeit játszottuk végig, amelyben mindig én játszottam a gonosz szerepét. Ezt követte a Star Wars korszaka, amikor a jó jedi lovag képében a Sith nagyúr és Darth Maul ellen vívott ádáz küzdelmet.
A Gyulai Végvári Napok alkalmával azonban új hős lépett gyermekem életébe, amikor is a visszafoglalásnál Kerecsényi László, azaz Magyar István lépett oda Juniorhoz, és nyújtotta kezét barátságos parolára. Ettől a perctől kezdve közös játékaink vezérfonala, hogy apa Pertev pasa jelmezében a hős Kerecsényi László életére és várára tör. A világ legtermészetesebb dolga, hogy Pertev pasa vagy bármelyik török katona mindig vereséget szenved. Ámulattal tölt el, hogy egyetlen csemetém szemében látom a boldogságot és a büszkeséget, hogy új, magyar hőst talált.
Köszönjük, Magyar István! Köszönjük, Kerecsényi László!
