Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Életem egyik legnagyobb tragédiájának és nagy adományának tartom, hogy apa nélkül nőttem fel. Egyrészt nincsenek olyan emlékeim, amelyek szinte mindenki másnak megvannak, másrészt, amit az apaságról gondolok, az mind szívből jön, és nem tanult, leutánzott mozzanatok.
Az egyik legfontosabb dolog, amit az apa-fia kapcsolatról megtanultam, hogy a két személyt nem drága ajándékok, nagy programok vagy megfizethető dolgok kötik szorosan össze, hanem az apró pillanatok. Az önfeledt nevetéssel vagy ismeretbővítő csodálkozással teli percek, amikor senki sem görcsöl, apa kikapcsolja a telefonját, a csemete pedig leteszi képzeletbeli kardját. Csak ketten léteznek, kilépnek az univerzumból, túl téren és időn át.
Amíg egyben tudtam tartani családomat, sokszor ettünk együtt lángost, de az egyik nap megálltunk a fürdőváros egyik belvárosi büféjében, és kértünk egy-egy sajtos-tejfölöst. Amikor ott ültünk a padon, számunkra megszűnt a külvilág, nem siettünk eseményre, és nem harcoltunk a gonoszok ellen. Édesapámmal sohasem ettünk együtt lángost. Abban a pillanatban, amikor a még forró lakoma fölött nevetgéltünk, közelebb értünk egymáshoz. Az apa és fia közötti lánc erősebbé kovácsolódott.
Szeretem ezeket a pillanatokat, hiszen a kisfiam már nem élhet velem. Amikor viszont velem van, igyekszem ilyen pillanatokat adni neki. Együtt röptetni az első sárkányát, együtt barangolni a sötétben, vezetni az ölemben az autót vagy első alkalommal elszámolni százig.
Ezek a pillanatok beleégnek a tudatába, és amikor este hozzám bújik meseolvasás közben, és megszorítja a kezemet, tudom, hogy ma is tettem valamit azért, hogy az én kisfiam boldog felnőtt legyen. Mert ez az apa legfontosabb dolga, a többi mind ráér!
