Fodor György
Fotó: Gyulai Hírlap
Amikor meglát bennünket, különben mindig mosoly jelenik meg a szemében, amely rendszeresen üvegesre fárad a folyamatos televíziózás ádáz fényében.
Arcán érkezésünk pillanatában láthatóan kisimulnak a ráncok, ápolt kezeit lágyan felemelve üdvözöl, és ugyancsak finom, noha cserepes ajkait rögtön szóra mozdítja, de egy árva értelmes mondat sem csúszik ki rajtuk. Ahányszor elkezdené meséjét a mindennapos monotóniáról, annyiszor figyelek fel – talán nyelvész végzettségem miatt is – a különös jelenségre: nincsen a mondatoknak meghatározható igeidejük, sőt mi több, idejük sincsen, összefüggéstelen szintagmahalmazok hagyják el zavart öntudatának gyengülő hálóját. Mindig így van? Sosincs így? Ezelőtt és ezután is mondani akarja, de hozzá már hűtlenek a szavak, a gondolatok teljesen szabadon cikáznak az agytekervények épen maradt zugaiban, majd foszlányokban merülnek fel a környezet és életszakaszok emléktöredékei. Feláll, csoszog, pakol, motyog, pakol, csoszog, leül. Csend. Kezdődik minden elölről, neki bizonyára már természetes körforgásban. Családi képeket mutatunk neki, nem emlékszik ránk, önmagára sem, de jó, hogy mellette vagyunk, érezni, hogy még mindig tele szeretettel, vidám és igazi közösségi ember. Mindenki szereti, így van rendjén, hogy ő itt jelen van. Drága Nagymamám, hogyan is tehetted meg, hogy tréfás kedvedben éppen április elsején hunytad le örökre szempilláidat? De azóta is tudom, hogy csak neked sikerült az, amelyre mindannyian csak vágyakozhatunk: örökké a jelenben éltél, és velünk vagy még most is.
