OLÁH SZABOLCS
Fotó: Gyulai Hírlap
Hazánkat érte már számtalan történelmi vihar, tépázta már háború, forradalom, invázió, belviszály. A súlyos természeti katasztrófák azonban elkerülik a térséget. Mindezt okosan használta ki egy gyom. Jól ismerjük, hiszen sokunk orra alá tör borsot a nyári-őszi évszakfordulón a parlagfű.
Az Ambrosia artemisiifolia Észak-Amerikából ered. Az indiánok egykori olajnövénye bő száz évvel ezelőtt még ritkaságnak számított kontinensünkön, Magyarországon a két világháború között vetette meg gyökerét. A második világégés után felszabadítóink „véletlenül” itt maradtak néhány évtizedre, és nemsokára elhozták a kolhoz-téesz (egyszóval: káosz) időszakát. A kalapácsokon kívül a sarlók sem pihentek. Felszántották még a járdát is, így a kétszikű kénytelen volt „ökológiai betonbunkerében” kivárni, míg az utolsó szovjet T-64-es is elhagyja az országot.
A gaz jókor volt jó helyen: a városodás fokozódott, a privatizált földek egy részét a kárpótoltak parlagon hagyták, tág teret adva a „biológiai fegyver” burjánzásának. Rá se hederítettek, legfeljebb a suhancok verték fakarddal a méteres ellenségnekvalót. Hamar a leggyakoribb növények egyike lett hazánkban, ma a Kárpát-medence a leginkább érintett terület. És a ’90-es években felívelt a papírzsebkendő-ipar.
Azóta a szennyezett bioszféra, a kedvező természeti adottságok és a műveletlen területek miatt legalább e civilizációs betegség arat hazánkban: míg más európai országok lakosságának mindössze 5-15%-a prüszköl a parlagfűtől, addig Magor fiainak és leányainak csaknem fele érzékeny rá valamilyen formában. Ez a valódi népbetegség. Ráadásul történelmi.
