Papp László
Fotó: Gyulai Hírlap
Az idő csak a XX. szá- zad előtti fizikában volt lineáris, a „megélt” idő sohasem az. Három ember ül egy teraszon, kora nyári napsütésben. A fénykép tegnap készült, de a múltat mutatja.
Ez a három ember réges-régóta ismeri egymást, azonos a világnézetük, nagyjából hasonlóan vélekednek a világ dolgairól; ízlésben, élet-megéltségekben, mentalitásban, intellektuális irányultságban, vonzódásokban egy olyan világban élnek, amely már nem létezik. Csak bennük. Lélekben mindhárman a huszadik század utolsó negyedében élnek. Ott a képen is, amely ugyan tegnap készült, de készülhetett volna negyedszázaddal ezelőtt is. A közös emlékek jobban átszövik a képet, mint a májusi napfény.
Amit a jelenről gondolnak nem depresszió, nem borúlátás, nem az öregedés frusztrációja, hanem a realitás, a jelen realitásának kíméletlen ismerete. Nem filozofálnak, nem múltat temetnek-idéznek nosztalgikus világfájdalommal. Csak ülnek és jeges kávét isznak. Mosolyognak és beszélgetnek. Még tudnak beszélgetni. Még ismertek embereket, akik jól tudtak beszélgetni. Az csak véletlen, hogy a terasz egy múzeum előtt teraszodik. Nincs jelentősége. Ez a terasz legfeljebb csak „Proust-kodik” – keresi magát az időben. A terasznak nincs esélye. Sohasem találja meg magát az időben; nem lesz „a megtalált terasz”. Díszlet marad. Ahogy a jobb sorsra érdemes zenész is, aki egy idő után feltűnik – a képen megidézett teraszon –, számítógéppel bíbelődik, majd magasabb szférák utáni vágyakozással, érzéssel beleszaxofonozik Vivaldi Négy évszakába...
