kiss lászló
Fotó: Gyulai Hírlap
Ő Dieter, a barátom, és nem cserélném el senkivel, mutattam be Dietert a suliban, és mindenki el volt ájulva. Aki addig nagyfiú volt, elismerően lapogatta a vállam, a csajok sikongattak a boldogságtól. De sajnos becsengettek.
Évek óta kész zsibvásár volt az iskola. A szünetben jelvények cseréltek gazdát, pólókra ment az alkudozás, poszterek és kazetták jártak kézről kézre. A büfénél gyakori volt a kakaskodás a Depeche Mode rajongói és a Bros-hívek között, s míg az alsóbb évfolyamot a Neoton Família vagy a Dolly Roll tartotta lázban, a mi generációnk tűzbe tette volna a kezét a Modern Talkingért. Dieter is ebben a zenekarban játszott, a klipekben néha előlépett a szárazjégből, és vidám dallamokat csalt elő nyakában fityegő gitárszintetizátorából, ahogy ő volt a felelős a duó védjegyének számító utánozhatatlanul magas énekhangért is. Milyen oktondi voltam: jelvények, pólók, poszterek, s közben nem tűnik fel, hogy a bűvös mosolyú Dieter évek óta nálunk lakik, a konyhánkban étkezik, a fürdőszobánkban sikálja ragyogóra a fogait, a szobámban hajtja álomra a fejét. Ő biztatott, hogy menjünk csak, szívesen elnéz az iskolámba.
Az oktatási rendszerünk levette a lábáról. A nyolcórai kezdés, a negyvenöt perces órák és a negyedórás szünetek pezsgése, az órák kezdetét és végét jelző csengő nyers, mégis kellemes hangja. Micsoda átgondoltság és összhang, példát lehetne venni róla. Csodálatos hely, ingatta a fejét Dieter. Osztályfőnökin Gyuszi bácsi jóvoltából rendhagyó órát tarthatott. Mesélt az életéről, ami a zene, az osztálytársaim itták a szavait. Még Gyuszi bácsi is jóindulatúan és figyelmesen hallgatta, bár úgy tűnt, nincs odáig, hogy pikk-pakk, mintha csak varázslat volna, idehoztam egy világsztárt a suliba. Az én helyem az első padban volt, lazán ültem, de nem hányavetin, nehogy nagyképűséggel vádoljanak, csak mert ilyen haverjaim vannak. Próbáltam természetesen kezelni a helyzetet, így kerítettünk sort a fogorvosi rendelő megtekintésére, amelynek felszereltsége szintén lenyűgözte Dietert, így tettünk egy sétát az iskolai udvar ovális futópályáján, melynek során Dieter többször játékosan nekiiramodott, és így szemrevételezte a technikatermet, Gyuszi bácsi örökbirtokát, melyben leginkább az amerikánerfúró tekergetésében lelte örömét. Fotózkodásra is gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy ha úgyis ott lakik, ahol mi, fölösleges, az meg sértette volna az önbecsülésem, ha minden tökkelütött szert tesz egy becses emlékre, jobb ez így, ahogy van. Dieter a tornateremben sem hazudtolta meg magát, egyben igazolta, hogy a páratlan rockzenei pályafutás mögött szívós munka áll: nagy taps kíséretében medicinlabdával dekázott, s közben azt rikoltozta, hogy Beckenbauer, Beckenbauer. Az ebédlő felé tartva elárulta, hogy abban az évben született, amelyikben a német válogatott megnyerte a svájci focivébét. Ösztönös jókedve az első perctől szembetűnő volt, a menzán pedig már kifejezetten felszabadultan viselkedett. Előbb repetát kért, majd pisztolyt formázott a kenyérből, és célba vette az ebédlőajtót. Igazgató bácsi éppen akkor ért oda, s halálsápadtan megtorpant. De a következő pillanatban már vidáman integetett felénk, étkezés után pedig baráti csevejre invitálta Dietert. Egyetértettek abban, hogy a tanulás hasznos, és hogy jó volna egy koncert az iskolában. Dieter reményének adott hangot, hogy előbb-utóbb nemcsak az orosz, de a német nyelvet is tanítani fogják nálunk. Hazafelé egy nyolcadikos fiú, Joci csatlakozott hozzánk, akivel már többször nyitottunk vitát a Modern Talking jelentéséről. Joci évek óta kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kifejezés annyit tesz, modern mit tudja ő, mi, de tuti nem modern technika, ahogy én gondolom. Kedvezőbb alkalmat álmodni sem lehetett volna, hogy lelepleződjön a nagy titok. Már a játszótérnél tartottunk, amikor Dieter felnevetett, mindkettőnk feje búbjára nyomott egy barackot, és azt mondta: modern beszéd, ezt jelenti. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, Joci, hogy neki volt igaza, én meg, hogy nekem. Dieter lenyűgöző volt, semmi fölényesség vagy allűr, kiderült, éppen olyan ember, mint mi, kiegyensúlyozott és derűs. De, folytatta Joci, ha már Dieter itt van, segíthetne egy másik konfliktus rendezésében is. A Saxon zenekar neki és a haveroknak nagyon szimpatikus, de nem tudnak dűlőre jutni az ejtéssel kapcsolatos kérdésben. Valaki szerint „szexon”, más „szixont” mond, némelyek pedig a „szöxonra” esküsznek. Mi lehet az igazság. Erre a kérdésre Dieter sajnos nem tudott válaszolni.
A család egyből befogadta, alapvető volt, hogy anya neki is elkészíti a reggelit, s munkába induláskor puszit nyom a homlokára. Jártunk színházba, kirándultunk a városerdőn, fontosabb döntések előtt kikértük a véleményét. Meghívtuk disznóvágásra is, mert az németvárosi hagyomány. Apa büszkélkedett, hogy az ő felmenői Mária Terézia idején jöttek Magyarországra, svábok, innen a Németváros. Dieter azt felelte, hogy ő Oldenburg mellett született, északon, és sose látott disznóölést. Dieter felbukkanásáig a szomszéd, Grósz Bandi bácsi bökte az állatot, de ezúttal bezárkózott a házába, és az unokájával üzent, hogy a szeme elé ne kerüljön az a rohadt fritz. Pedig Dieter sármja mindent vitt, féltem is, hogy ráhajt keresztanyámra, aki olyan szépen mosta a belet, mintha hárfázna, de szó se volt ilyesmiről, Dietert teljesen lekötötte a perzselés, és a kolbászhúst is euforikusan masszírozta. Velünk falatozott a hagymás vérből, és este is együtt fogyasztottuk el a sült oldalast, igaz, Dieter nem fogadott el több pálinkát. A reggeli feles elég volt neki, a kurva istenit, de erős, mondta mosolyogva, s bizalmasan, de nem bizalmaskodón hozzátette, szólítsuk nyugodtan Günternek. Fogai makulátlan fehérséggel ragyogtak a dél-békési sötétben.
Akkor sem viselkedett leereszkedőn, amikor játékra került sor. A falra celluxozott posztereimről nem vett tudomást, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mindenhol fölbukkan, a jelvénygyűjteményemre is csupán egyetlen, ámde érdeklődő pillantást vetett, első lemezüket pedig, amit anya egy balatoni nyaralásra vett, visszafogott lelkesedéssel szignózta. Egészében úgy festett, akár egy hétköznapi ember, és lépten-nyomon éreztette, hogy úgy kíván élni, ahogy magam is éltem akkoriban. Az iskolaköpeny láttán ugyan elfogta a nevetés, de ha leckét írtam, és apa nem ért rá, segítségemre sietett, s ha hozzászólni nem is tudott a kémiához, már az is jó volt, hogy hallhattam a szuszogását, éreztem finom parfümje illatát. Nem csupán a közös éneklésre vettem rá, melynek során a partvis helyettesítette hangszerét, A klinika című német televíziós filmsorozatot is együtt néztük, amelyben a fiatal doki, Udo volt a kedvencem, amit Dieternek is megsúgtam. Józanul kezelte a helyzetet, nem dúlta fel, hogy konkurensére akadt, s akkor sem éreztette velem, hogy hibáztam, amikor egy alkalommal tévedésből leudóztam. Néha azon kaptam magam, hogy gyönyörködöm a frizurájában, széles mosolyáról pedig nem szűnő ámulattal vettem tudomást. A szomszéd srácok nyaggattak, na, hadd csináljanak közös fotót vele, de ahogy a suliban már letettem róla, ezúttal sem esett nehezemre elhajtani őket. Dieter fáradt, Dieter elfoglalt, Dieternek sürgős elintéznivalója akadt. Pedig senki se ért volna rá jobban nála, a sztárok tétlen, de csodálatos életét élte, ami láthatóan boldoggá tette őt, így engem is.
Kapcsolatunk sosem került válságba, apróbb hullámvölgyek sem szeplőzték az együtt töltött időt. Ám egy este, amikor az első barátnőmet, Andreát az állomásra fuvaroztuk, a hazaúton arra lettünk figyelmesek, hogy Dieter nincs a kocsiban. Apa ijedten taposott a fékbe – megfeledkeztünk róla, ott hagytuk volna? Mekkora állatok vagyunk! Vissza a pályaudvarra, sehol senki. Dieter, szólongattam, Dieter. De mint a saxonos kérdésre, nem érkezett válasz. Megszöktette a nőmet? A sunyi dögje! Viszont nem rémlett, hogy Andreával együtt száll vonatra, s integetéskor se dugta ki fejét az ablakon. Annál gyanúsabbnak és főképp érthetetlennek tetszett az egész kutyakomédia. Hazaérve üres lakás fogadott bennünket, a holmiját se találtuk. A poszterek érintetlenek, a céllövöldében lőtt képe az íróasztalon, ahogy hagytam.
Évekkel később azt olvastam egy szennylapban, hogy Dieter Bohlent állon harapta a rottweilere. Úgy kell neki, motyogta valaki bennem. De esküszöm, nem én voltam.
Megjelent a Hévíz 2015/3-as számában.
