Leesett az első hó.
Emlékszem.
A fekete-fehér fényképen mosolygunk a hóban. Beállított kép. Anya középen, Zolika babakocsiban, Icu barátnőm és én, hat évesen fülvédős sapkában. Vérre menő hócsaták, bunkerépítés, hóember. Verőfényes napsütésre emlékszem. Örültünk a hónak. Nagyapa magasra lapátolta a „fehér hideget”. Milyen jó volt ügyetlenkedni a felfagyott járdán a kondorosi ház kapuja előtt.
Nem telt el azóta huszonöt év sem.
Talán az idő múlásával megszépül a nem is oly rég múlt. Megszépül, amikor a családi kör gyermekkorát emlegetjük fel. Amikor még lovas szánnal, szánkóval, vagy gyalog indultak neki az útnak. Mamám mondta, hogy így volt. Fehér volt minden. Senkinek nem jelentett gondot, ha megjött a „rossz idő”.
Most.
Most jeges szél űzi a jégdarát és a televízió piros riasztást hirdet.
Vigyázz! Mindig vigyázz!
A híradók balesetek százairól, megközelíthetetlen városokról szólnak. Az előjelzések szerinti húsz centiméteres hótól már majdnem pánikhangulat uralkodik. Mintha nem tudnánk, hogy a téli körülmények nagyobb odafigyelést igényelnek. Figyelmeztetnek. Vigyázz!
Közhely? Örök érvényű megállapítás?
Nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van, soha nincs jó idő, mindig esik az eső.
