Én nem tudom, min múlik. Hogy eleinte min múlott, azt igen. Mondjuk, nézzen ki jól a balbekk. Számtalan gombfocispíler tudna mesélni, ha tudna mesélni, miképp lett kiakolbólítva a csapatomból, csak mert nem született szépnek. Mondanék példát, de mi van, ha a példa épp erre ólálkodik – ízléstelen volna visszaélni a vendégjoggal.
Bevallani, hogy kölyökkoromban melyik csapatnak szurkoltam, se túl ízléses. Nem tehettem róla, sorry, egyetlen sportcsatorna volt talpon a békési vidéken, ahonnan származom, s ahol akkoriban problémátlannak tetszett szorítani egy katalán klubért, ami nem az Espanyol. Ezen hétfőnként spanyol bajnoki összefoglalókat adtak, s hát volt egyfajta játék. Akkor még nem tudtam, hogy ez a látványosan esztétikus, éles rövidpasszokra épülő, tekintélyes dirigensekkel mozgatott szerkezet valójában a tíz évvel későbbi Arsenalé. Két dolgot köszönhetek ennek a két esztendőn át lobogó tűznek. Az egyiket elfelejtettem. A másik, hogy amennyire a földrajzi atlasz engedte, napi rendszerességgel bebarangoltam Hispániát, ezért nem csupán azt tudtam, merre kell indulnom, ha harcsázni akarok az Ebrón, de a napokban barátom megjegyzésére, mely szerint a párja Alicantéból származik, rávágtam, ó, Alicante, s hogy pontosan tudom, hol található. Utóbb ellenőriztem: három centit tévedtem, az majdnem háromszáz kilométer. Bár bújtam a térképet, sose akartam eljutni Barcelonába, s a nevezetességeit se fújtam. Máshol voltak a hangsúlyok. Mondjuk, a Nou Campot ábrázoló fotón. Az osztálytársam – Sancho – újságolta tesiórán, hogy a keresztapjáék Barcelonában nyaraltak. Nagyszerű, de voltak-e a stadionban. Nem, nem voltak. Szent Isten, gondoltam, ezek állatok. Aki ott nyaral, és nem megy el a Nou Campba, az állat. Nem mentek el, mert épp renoválták. Renoválták: akkor hallottam ezt a szót először. Az ember nem komoly tizenhét évesen.
Lehettem volna, persze, Vác-drukker. Voltam is, egy évig. Állok a haverokkal a suli melletti gödörben, péntek, kora ősz, amikor feltűnik a váci busz. Látom a képet: az ablak mellett bajszos támadó. Répási László a Lenin-gödröt nézi. Integetek, hátha, de semmi. Lehet, nem emlékszem jól, de sztoikus csapat volt a Duna-parti, taoista, sérülékeny és bölcs, Vác FC Samsung. Trénerük, a gyűrött, de szigorú Csank a bajnokavató banketten nem átallott rászólni a partizó Kriskára, hogy Kriska. Meg hogy mértékkel. Ahogy a Népsport tudósítását olvastam, mintha ott lettem volna. Gyulán a Hőforrás Hotelben szállnak meg, Csabán futballozni. Tudom, ott voltam. Vacsora utáni levezető séta, Aranyos Imre középpályás rágyújt, átértékelem a profizmus fogalmát. Csank János a stábbal korzózik a hoteludvaron, megfordul a fejemben, végül azonban nem látom el taktikai tanáccsal. Ellenben a másnapi meccsen megszólítom Simon Antalt. Csereként áll be, ami ab ovo skandalum, odalépek a pályát a nézőtérrel elválasztó rácshoz, és azt kiáltom: Anti. Nem fogják kitalálni, mi történt. Hátrafordult.
Igazán nem tudom, min múlik. Azt viszont már igen, hogy innen tapodtat se. Nem azért, mert tagja vagyok a hivatalos magyarországi szurkolói klubnak, mi több, fényképes tagsági kártyával is rendelkezem, s nem is azért, mert gyűlik a ruhatárban a cucc: baseball sapka, mez O2 felirattal, mez Fly Emirates felirattal, névvel ellátott mez, számmal ellátott mez, tréning mez, ing rendesebb időkre, amelyeken hétköznapokat értek, törülköző, sál, piros pulóver, kék melegítő felső, párna, naptár, tornazsák, stadionkirakós játék, cigarettatartó, mert már átértékeltem a profizmus fogalmát, toll, jegyzetfüzetek – meg tudok jelenni arsenalul. Azt is tudom, nem áll fenn a veszély, hogy úgy járok, mint a punk, akit évekkel ezelőtt a kultúrájáról faggattam, mire bökdösni kezdte az orrába döfött biztosítótűt, az érzés a lényeg, öreg, az érzés. Innen ugyanis tényleg nincs tovább. Nem mutat előrefelé út, mert az hátrafelé volna.
Néztem a sporttévét a kétezres évek elején – hát volt egyfajta játék. A mikéntjét nem részletezem, megtettem korábban. Gurigázás, de nem ám tiki-taka: volt benne élet. Mint például a villámszerű kontrák. Egy alkalommal 13 másodperc alatt találtak be, Eindhovenben. Kábé: sípszó, és gól. Olyan gyorsan történt, hogy kontra se bírt lenni. Ellentámadás volt, ellen nélkül.
A francia gazella, Henry elfutásai, a holland Bergkamp és a finesz, a svéd Ljungberg és a két tüdő, a francia Pires és a jól kinézés, a megint csak francia Vieira, akit Aczél Endre is megénekelt – aztán dánok, elefántcsontpartiak, spanyolok, elvétve britek is. Színes csapat volt, mellkasán a szponzor cégérével: O2. Érteni véltem a szimbolikát.
Egyetlen dolog nem volt természetes: Thierry Henry ragyogása. Néha komolyan röstelltem, hogy nálunk játszik, s bizonyos meggyőződéssel hangoztattam a leigázott ellenfelek szimpatizánsainak: vele kiállni nem ér. Ha olykor vétett, nagy kő esett le a szívemről. Ember, gondoltam, akár egy Kosztolányi-hős.
Látható, itt vagyok, de nem tartozom egészen közéjük. Például idáig nem tudtak rávenni, hogy csak azért gyűlöljem az obligát ellenséget, a szomszédos Tottenhamet, mert így szokás. Félve, magam közt merem bevallani, hogy a szívük fölé varrt kakast se találom rútnak. S Londonban sem jártam, de egy-két nevezetesség megvan, például az Otthont, az ékszerdobozt ábrázoló fotó. Highbury.
Nehéz erről racionálisan szólni. Szív beszél. Ha focizunk, gyakran piros-fehér mezbe bújok. Az van ráírva: Bergkamp. Az érzés a lényeg, öreg, az érzés.
