Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékeztek ma délelőtt Gyulán, a város több pontján. Az 1956-os kopjafánál, Gyulaváriban M. Szabó András, Gyula város ’56-os polgármestere idézte fel az ötvenhat évvel ezelőtti eseményeket, majd a Bay Zoltán Általános Iskola tanulói adták elő ünnepi műsorukat. Az Október 23. téren, az 1956-os emlékműnél Beke András, a Karácsonyi János Katolikus Gimnázium tanára mondott emlékbeszédet, majd Rékasi Károly színművész, valamint Tolcsvay Béla gitáros, énekes előadását hallgathatták meg a jelenlévők. Az ünnepi megemlékezés koszorúzással zárult.
Pénzes Sándor körparonámás felvétele a gyulai 56-os ünnepségről
Beke Andrásnak az Október 23. téren elhangzott beszédét teljes terjedelmében olvashatják az alábbiakban.
Tisztelt ünneplő közönség, gyulai polgárok, hölgyeim és uraim!
Azért jöttünk ma össze, hogy megünnepeljük az 1956-os forradalom évfordulóját. Ez a forradalom vezette Magyarországot arra az útra, amelynek végén most itt vagyunk, szabad, független országként Európa szívében, visszanyert identitással, büszke öntudattal. Büszkeségünket pedig nemcsak hazai eredményeink okozzák: ’56 jelentősége túlnyúlik határainkon. A második világháború után Európa egyik fele egy könyörtelen, zsarnoki nagyhatalom igája alatt vergődött. Másik fele szemlesütve hallgatott védnökével, a tengerentúli nagyhatalommal együtt. S akkor, 1956 október 23-án Magyarországon megmozdult a föld. A sorstárs és mindig hű barát: Lengyelország nyári kommunistaellenes mozgalmainak hatására ezen a napon tüntetést szerveztek budapesti egyetemisták. A tüntetésből felkelés lett, majd forradalom és fegyveres szabadságharc, és új utakra tért a világtörténelem. Mert a Szovjetunió itt kapott halálos sebet; s noha sokáig tartott, míg teljesen kimúlt, többé már nem lett ugyanaz, ami volt. Ahogy a világ sem: mert sokan ekkor döbbentek rá, hogy mi rejlik a hazug propaganda mögött, a ”dolgozók és munkások paradicsomában”. Az eszmék diadala volt ez: az igazság győzelme a hazugság felett.
Mert 1956-ban nem országok vagy nemzetek között folyt a harc. A gonoszság birodalma ellen küzdöttünk, amelyet a félelem és a hazugság vezérelt, s amelynek az orosz kiskatona éppúgy áldozata volt, mint ellenfele, a magyar szabadságharcos. A félelem mindenkit áthatott. A nép az ÁVO-soktól félt, akik fegyvert szegeztek rájuk. Azok a saját tisztjeiktől féltek, akik rájuk szegezték pisztolyaikat. A tisztek a politikai komisszároktól féltek, azok pártvezetőiktől, azok moszkvai uraiktól. A félelem gyanakvást szült és megmérgezte a lelkeket: besúgást és hazugságot kényszerített az emberekre, míg végül mindenki mindenki zsarnoka lett, még saját magának is, ahogy a költő írta. Ezért vált általánossá a hazugság: hogy elkerüljék az áldozattá válást, a rendszer tagjai egymást túllicitálva szolgáltatták a meghamisított statisztikákat kétszáz százalékban túlteljesített normákról acélban, gabonában – vagy likvidált osztályellenségben. A személyi kultusz megkövetelte mindezért a vastapsot, a propaganda pedig elhomályosította a legnagyszerűbb emberi adományt: a józan, tiszta, világos gondolkodást. A szovjethatalom félt az igazságtól: ezért hitték katonáik Budapestről, hogy az Berlin – hiszen a tájékoztatás szerint fasiszták ellen mentek harcolni. Mások ezért gondolták a Dunáról, hogy az a Szuezi-csatorna: hiszen hallották a propagandát az imperialisták ottani tevékenységéről. Az igazságtól való félelem okozta azt a paradox helyzetet, hogy a novemberi, második támadáshoz a szovjet hadvezetés az ázsiai körzetekből vezényelt katonákat Magyarországra: olyanokat, akik nem tudtak oroszul. A magyar fiatalok közül ugyanis sokan tudtak – a kötelező orosztanítás miatt – s az októberi harcok alatt előfordult, hogy elbeszélgettek az orosz katonákkal, elmagyarázva nekik, mit akarnak, amiért aztán sok orosz beszüntette a harcot, sőt volt, aki a felkelők oldalára állt.
Hát ez ellen, a lelkeket megbénító félelem, és a gondolatokat elhomályosító hazugság ellen fogott fegyvert egy maroknyi fiatal, s mint ahogy Andersen meséjében egy kisgyerek szavára mindenki rájön, hogy a király meztelen, úgy szabadult meg egyszerre az egész nemzet a félelem és hazugság bilincseitől. Olyan egyszerű volt – mindenki talpra ugrott, és kimondta azt, amit addig is tudtak, csak senki nem mert szóvá tenni. Aztán boldog, eufórikus napok következtek, a szavakat pedig lázas tevékenység váltotta fel, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Volt, aki a harcolók közé állt, mások az ellátást szervezték vagy a közigazgatást teremtették újjá a fővárosban és vidéken egyaránt, volt, aki munkával, adományokkal segített a harcolóknak; újjáalakultak a betiltott pártok s vezetőik elkezdték tervezni az ország jövendő sorsát.
Az emberek országszerte tömeggyűléseket tartottak, ahol lelkesen tárgyalták a teendőket. A börtönajtók megnyíltak, s kiszabadultak a politikai foglyok, vidéken elégették a kuláklistákat, Budapesten pedig a káderlapokat és az ügynökjelentéseket, méghozzá a ledöntött Sztálin-szobor csizmáinak belsejében. Volt, aki az utcai ajtóra szögezte a párttagkönyvét, s aláírta: „nézzétek, emberek, ekkora marha voltam”, mások csendben imádkoztak otthon, próbálták óvni kisgyerekeik, családtagjaik életét; s a rommá lőtt fővárosban a kiégett harckocsik és temetetlen holttestek között, a vidéki nagygyűléseken és a szabaddá vált falusi gazdaságokban egyaránt mindenki reménykedett és bízott a jövőben.
Egy maroknyi fiatal – egyetemista, középiskolás és szakmunkástanuló - kezdte mindezt. Honnét volt bennük ekkora bátorság, hogy puszta kézzel nekimenjenek a fél világot leigázó atomnagyhatalomnak? Mi adott nekik erőt és elszántságot, hogy mindvégig kitartsanak, akkor is, amikor tudták, nincs remény, és semmi esélyük? Úgy látszik, nem vagyunk egyformák: van, akiből hős lesz és mártír, van, akiből áruló és hóhér. Mert az embereknek megvan a maguk sorsa.
Megszületik egy kisgyerek, hallgatja az édesanyja meséit, nézi apját, ahogy munkába indul. Megnő, iskolába jár, néha csibészkedik, segít otthon a háztartásban.
Aztán egy napon felszedi az utcaköveket és szembeszáll a könyörtelen nagyhatalom félelmetes acéltankjaival. Mások is csatlakoznak hozzá, felrázzák és megszabadítják az országot. Aztán lelövöldözik őket, a túlélőket összegyűjtik és felakasztják. A forradalmat leverik, agyonhallgatják, betiltják még az emlékét is, s ha muszáj említeni, hát ellenforradalomnak vagy októberi sajnálatos eseményeknek nevezik. Újra visszatérni látszik a hazugság és a félelem kora.
Csakhogy nem tér vissza: a forradalom leverve is diadalmaskodik, a forradalmárok legyőzve is győznek. Mert a lánctalpakkal széttiport fiatal holttestek megmutatták a szovjet birodalom igazi arcát, a humanista jelszavak mögötti kegyetlen erőszakot. Világszerte felnyíltak a szemek, lehullott a hazugság leple, senki nem hitt többé a „hasznos idiótáknak”, ahogy a kommunista vezetők hívták egymás közt, gúnyosan, a nyugat-európai „haladó gondolkodású” balos entellektüelleket. S a kivégzett mártírok szögesdróttal összekötözött, arccal lefelé eltemetett holttestei ma díszsírhelyen nyugszanak, míg egykori hóhérjuk csontjait kivetette magából a föld. A forradalom emlékét ápolja az utókor, kitörésének napja pedig nemzeti ünnep. Mert a forradalmaknak is megvan a maguk sorsa.
Van, amelyik győz, s a győztesek lelkesen ünneplik. A másik elbukik, s legyőzőik meggyalázzák még az emlékét is. Ám ha türelmesen kivárjuk, míg Isten malmai megőrlik tetteinket, megtapasztalhatjuk az idők fordulását. Az egykor dicsőített események – mint a francia, vagy az oroszországi bolsevik forradalom – fénye mára elhalványult, míg Rákóczi és Kossuth „rebellis lázadói” mára nemzeti hősök. Gloria victis! – Dicsőség a legyőzötteknek!
Ez történt 1956 forradalmával is. Helyére került az értékes és az értéktelen. Az idő tette mindezt – az idő, amelynek könyörtelen árja elmos és porba dönt minden agyaglábon álló hamis bálványt, legyen az bármekkora, és tisztára mossa a kemény gyémántot, legyen rajta bármekkora a ráhordott szennyeződés. Most, hogy ’56 csillogó gyémántja napvilágra került, sokan nyújtanák ki érte a kezüket – köztük egykori besározói is – de nincs hozzá joguk. Mert ’56 nem egyeseké, politikusoké vagy pártoké, hanem az egész nemzeté. Mert ’56-ban az egész nemzet cselekedett, mint egy test és egy lélek. Ezt a forradalmat senki sem tervezte meg, ennek a forradalomnak nem volt vezére – a nemzet egy emberként talpra ugrott és lerázta bilincseit. Senki nem nézte a saját érdekét: a kitört kirakatüvegek mögött érintetlen maradt az áru, senki sem fosztogatott, s az utcákon nyitott kartondobozokba gyűjtöttek az elesett hősök családtagjainak; s az arra járók – csupa megnyomorított, elszegényített ember – dobálták bele a pénzt, és senki el nem vett belőle.
A hatalmas közös feladat egységbe forrasztott mindenkit: tízezrek harcoltak, százezrek tüntettek, milliók dolgoztak, vagy éppen – a megtorlás ellen tiltakozva – sztrájkoltak. Férfiak és nők, idősek és fiatalok, városiak és falusiak egyaránt. Fiatal egyetemisták és szakmunkástanulók kezdték a forradalmat, munkások és parasztok folytatták, és az édesanyák fejezték be, akiknek decemberi néma, gyászruhás tüntetése, kezükben fehér virággal olyan megrendítő volt, hogy a kivezényelt karhatalmisták közül sokan sírva nézték őket, és senki nem mert közbeavatkozni.
Nem először fordult elő, hogy fegyvert kellett fognunk szabadságunk és értékeink védelmében egy keleti nagyhatalommal szemben. Ilyenkor nemcsak magunkat: egész Európát védtük - de ritkán kaptunk onnan más segítséget, mint szép szavakat és üres ígéreteket. Annál többször tapasztaltuk, hogy az európai értékeket hogyan írják fölül az érdekek: a keresztény szolidaritást az Indiák aranya a 17. században, a szabadság eszméjét a politikai számítás a 19. században, 1956-ban pedig az emberi jogokat a Szuezi-térség olajkincse. Így kell sokszor csalódnunk abban az Európában, amelynek értékeit védelmezzük.
Mert a nemzeteknek is megvan a maguk sorsa. A miénk – úgy látszik – az, hogy Kelet és Nyugat között őrlődjünk, onnan brutális támadásokat, innen hamis illúziókat kapva.
Nem akármilyen sors ez! És nem akármilyen az a nemzet, amelyik erre a sorsra kiválasztatott.
Nem kell szégyenkeznünk: mi soha nem somfordáltunk el, zavart mentegetőzéssel, a ránk kimért feladat elől. Helytálltunk értékeinkért és eszméinkért, ha kellett, egyedül, ha kellett, esélytelenül is. Ezért nekünk nem kell megmagyarázni, mit jelent a szabadság, a demokrácia, a jog és az igazság; mi mindig kiállunk a nemzet, haza, család, munka, becsület, felelősség és szolidaritás elveiért. Joggal írta rólunk a nagy francia író és gondolkodó, Albert Camus: "A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben."
Mondhatnánk többet is: mert százévenként leszáll közénk a szabadság, elégeti magát egy forradalom tüzében, s a nemzet ilyenkor megifjodik, mint a főnixmadár. Újra meg újra testet ölt a szabadságvágy: hol egy költőben, hol egy hadvezérben, hol egy szakmunkástanuló fiatalban. Kibontja a zászlót, a nemzet pedig talpra áll, és követi azt.
Megszületik egy kisgyerek. Hallgatja az édesanyja meséit, nézi apját, ahogy munkába indul. Aztán felnő – és nem felejti el a meséket, amelyek arról szólnak, hogy az igazság, a jóság és a bátorság mindig győz a gonoszság felett. S amikor eljön az idő, felszedi az utcaköveket, fegyvert ragad, szembeszáll a gonoszság birodalmával, és legyőzi azt.
Őrizzük meg magunkban ezt a kisgyereket. Higgyünk az igazság, a jóság és a bátorság tiszta, egyszerű eszméiben. Ne alkudjunk meg soha, ha ezekről van szó. Ha így teszünk, látni fogjuk, hogy bekövetkezik a csoda, a mese valósággá válik, s a nemzetet, ami ilyen emberekből áll, semmilyen erő nem tudja legyőzni, soha többé.
