"Sírva vigad a magyar" – tartja a mondás, mit azonnal ki is egészíthetnénk azzal, hogy „és olyankor eszik is”. Általában valami jó nehezet, mondjuk zsíros kenyeret paprikával, hagymával.
Genetikus kötődés ez már bennünk, mi leginkább a búzához, valamint az abból készülő liszthez fűz napjainkban éppúgy, mint viharvert történelmi időkben. Minden flancolás ellenére faljuk a zsíros kenyeret, a tepertős pogácsát, hogy a lekváros buktát ki ne felejtsük a sorból. Ha ezek árát emelik, a mi ajkunk lebiggyed, mert a lisztből készült finomságok boldogságunk alapjait teremtik meg. Elérhetőségük nehezítésétől azonban elkedvtelenedünk, kevesebbet veszünk, amitől még szomorúbbak leszünk, mert a lisztes ételek, kiflik, tészták, kenyerek az utolsó, napi szinten vállalható örömforrásunk maradt.
Márpedig a gabonánk beteg. A szakemberek jelzik, hogy év végére elfogyhat a hazai liszt, az import miatt pedig jelentősen drágulhat a kenyér. A pékek valósággal futkosnak a liszt után, a malmoknak nincs elég pénzük a gabona nagybani felvásárlásához, a kereskedők pedig a sokkal jobban fizető külhoni piacokra adták el a begyűjtött terményt.
Ez már bizony nem a ’60-as-/’70-es évekből visszasírt 3,60-as kenyér sztorija, mert ára húsz év alatt tízszerese lett, a sima fehér kenyér kilója 190 és 300 Ft között szóródik, és ez csak több lesz, mert nem csak az alapanyag, hanem a munkaerő ára is megnő.
Magyar ember gyomra efféle hírektől máris kordul: veszélyben az egyetlen megfizethető, legális magyar narkotikum, az édes és sós szénhidrát! Mivel nyeljük le ezentúl a naponta felgyülemlő feszültségét, ha a kenyér még többe kerül? Hiszen a nyaralás már évek óta csak álom, a sárga csekkek hegyekben, a hitelek romokban, a gyereknek is munka kéne, nem csak szüleinek, s mindenhol csak a marakodás, az utakon meg az őrület.
Már nem egy ház, vagy egy jobb kocsi kelt irigységet, az már egy lomistól szerzett kerékpárnál, megművelt kertnél vagy egy mutatósabb ruhánál is tetőzik. A siker élményét kivégezték, minden magára valamit is adó háziasszony depis, ura félrejár, a család széthullóban, a munka – már ha van – dögunalom és alulfizetett. A vigaszul szánt magyar bor drága, csakúgy mint a pálinka. Mi marad akkor a lisztes étkeken kívül? S ha már az se? Csak az idejétmúlt kizsákmányoló rendszer piacszerző politikája. Azt kell ezentúl (is) bekajálni?
