Az álmos hétfői reggel tavaszi esővel, csendes irodával kezdődött. A nap további része sem sokat változott, időközben elállt az eső, ezáltal még monotonabbá tette a télről visszamaradt krákogással és orrfújásokkal gazdagított gépzúgós csendet.
Mikor már nem tudom hanyadjára írtam tele a monitort, felkeltem és a kitárt ablak elé álltam. Lassan beszívtam az eső illatát, amikor kint megpillantottam egy szorgalmas rozsdafarkút, amint eleség után kutatott a nedves fűben. Az ablakon túli százszorszépekkel tarkított szőnyeg hívogatóan zöldellett, én meg alig vártam, hogy belesimuljon cipőm, de azonnal.
Kolléganőmnek az álldogálás szokatlannak tetszhetett, mert rákérdezett tétovázásom miértjére.
- Legszívesebben kiugranék az ablakon… - sóhajtottam.
Bíztatott és pajkos kajánsággal megígérte, hogy nem fog nagyon kinevetni, ha elesek. Az iroda a földszinten volt, csak egy széles fal állt előttem akadályt. A középiskolában én voltam a második legjobb súlypontemelkedő – annak ellenére, hogy többnyire a tornasor hátsó részét erősítettem – így nem elmélkedtem tovább, lendületet vettem és már kint is voltam. Arcomat már huppanás közben megcsapta az udvar hűvös levegője és ahogy vártam, lábaim tompán simultak a sűrű fűbe. A madarak nem menekültek hanyatt-homlok, hanem egykedvűen tették tovább dolgukat. Végülis ebben a pillanatban nem vendég voltam náluk, hanem valamiféle része voltam a környezetnek. Újfent nagyot szippantottam a fák illatából, majd ösztönösen visszanéztem a „bentkint-kapura”.
Munkatársam az ablakban állva nyugtázta, hogy minden rendben van és érdeklődött:
- Jól esett? – majd gyermekien vad arckifejezésemet látva csak ennyit tett hozzá mosolyogva:
- Áhá, adrenalin…
Jól esett, sőt jobban is éreztem magam. Jobban esett, mint az utána következő kávé, a cigi, sőt az utána következő egész délután. Tettem egy kört az udvaron, majd visszafordultam. Az ablak időközben becsukódott és nem engedte már vissza, amit az imént még kilökött magából. Nem volt mit tenni, mint a megszokott módon újra az ajtón bemenni.
