Március 23-án, este fél hétkor ritkán látott tömeg gyűlt össze a Várszínház Kamaragalériájában. Igaz a feltevés, hogy Ferenczy Béni szobrászművészt, a legnagyobb s épp városunkban található Petőfi-szobor megalkotóját a lakosok szívükbe zárták, s – bár szentendrei születésű, de – magukénak, helyinek érzik.
A kiállítás apropóját pedig az szolgáltatta, hogy idén épp ötven éve annak, hogy Gyula város a Petőfi téren felállíttatta a legnagyobb méretű Petőfi-szobrot. Ritkán adódik alkalom arra, hogy ilyen nagy művész alkotásait tekinthessük meg városunkban, mint Ferenczy Bénié. A grafikáiból, akvarelljeiből nyílt tárlat anyagát az 1951-ben létesült szentendrei Ferenczy Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre, s egészen április 15-ig tekinthető meg a Várszínház Kamaragalériájában.
A kiállítást Kepenyes Pál pánsípjátéka után Szabó Jenő, Gyula Város Önkormányzata kulturális bizottságának elnöke nyitotta meg, ki a művész élet- és családtörténeti ismertetésén túl a korszakra vonatkozó alapos művészettörténeti előadásban is részesítette hallgatóságát.
A főként szobrairól ismert Ferenczy Béni érméket, grafikákat, akvarelleket is készített, sőt, olykor könyvillusztrátorként, művészeti íróként is kereste kenyerét. Kétség kívül a huszadik századi magyar művészet egyik kiemelkedő egyénisége, ki – édesapja révén – a nagybányai festőiskolából indult, Réti István vezetésével, s pályája kezdetén, a kísérletező időszakban a kubizmus éppoly közel állt hozzá, mint a szecesszió. Szobrászatában később a klasszicista stílus dominált, szobrai, kisplasztikái kiegyensúlyozottak, erőteljesek, az archaikus görög szobrokra emlékeztetnek. Alkotásai jellemzően az emberi testszerkezet hangsúlyozására és a mértani idomok kidomborítására épültek, míg portréi lírai hangulatot árasztanak, érzelmeket sugároznak. Szobraiból a dinamizmus árad, kompozíciói szerkezetileg szigorúan építettek. Grafikusként is a magyar rajzművészet legnagyobb képviselői közé tartozik, tevékenysége illusztrátorként is jelentős volt. Számos akvarellje közül most tizenöt látható nálunk, közülük több csendélet.
Az 1919-es forradalom bukása után Bécsbe, Berlinbe, majd Moszkvába kényszerült emigrációba, s csak 1935-ben tért vissza Magyarországra. Az 1950-es években könyvillusztrálásból élt, egészen 1956-ban bekövetkezett agyvérzéséig, amikor fél oldalára megbénult, s úgy tűnt: kerékbe törik addigi karrierje. De csodálatos akaraterejének köszönhetően megtanult bal kézzel dolgozni, s életének utolsó évtizedében úgy mintázott.
Még ma sem eléggé ismert és megbecsült, pedig helye megérdemelten a legnagyobbak között lenne. Jelen lévő tizenöt képe április 16-ig tekinthető meg a Várszínház Kamaragalériájában.
