Kedves Péter! Hirtelen hagytál itt bennünket, egykori „családodat”. Hisz vezetőként mindig arra törekedtél, hogy a körülötted lévők egy nagy családként működjenek. S a sors megadta nekem, hogy tíz éven át a helyettesedként, együtt dolgozzak veled. Jobb főnököt nem is kívánhattam volna! Bár az adminisztráció nem volt erősséged, hányszor kerestük a már beiktatott leveleket – vagy a frissen megvásárolt pecsétnyomót, ami vagy két nap múlva a szemeteskosaradból kerül elő… Élveztük, hogy leginkább csak „európai időben”, úgy 10 óra magasságában jöttél be az irodába, de hát ki kellett pihenned a hajnalig tartó munkálkodást. S cserében hányszor maradtunk ott éjfélig kiállítást rendezni a Dürer Teremben? S ha megállapítottad, hogy: „Ez csak vázlat!”, kezdtük elölről a munkát. Nálad nagyobb munkaalkoholistát még nem láttunk! Nem bírtál pihenni. Ha valamibe belekezdtél, azt mindig csak teljes odaadással, a gyertyát két végén égetve tetted. Bár robosztus kinézeted elsőre ijesztőnek tűnt, kevés nálad kedvesebb, megértőbb emberrel találkoztam. Persze az igazadért, s a munkatársaidért mindig határozottan kiálltál, s nem féltél a konfliktusok felvállalásától sem. Most már pihenj meg egy kicsit, de továbbra se feledj el vigyázni ránk!
De ki is volt valójában Havassy Péter? Lássuk a lexikonszerű visszatekintést!
Nógrád megyében született, 1953-ban. Igazi palócnak vallotta magát. Kántortanítói családból származott. Meghatározó szerepe volt életében a nagymamának, aki női pékmesterként saját sütödét üzemeltetett, s mindent a saját erejéből ért el. Nagybátyja, Havassy Pál pedig az országos műemléki felügyelőségen dolgozott, ami jelentősen befolyásolta a pályaválasztását.
1972–1976 között az egri főiskolán tanult. Nemcsak történelem, hanem emellett ének-zene szakot is végzett. 1981-ben a Fuszulyka Együttes tagjaként a Népművészet Ifjú Mestere címmel tűntették ki. Az 1977. évi pécsi Országos Tudományos Diákköri Konferencián kiemelt első díjat nyert.
1976-tól a Szolnok Megyei Levéltárban dolgozott. 1979-től a Heves Megyei Levéltár munkatársaként részt vett a Magyar történelmi fogalomgyűjtemény összeállításában. 1983-ban kitüntetéses diplomával végezte az ELTE levéltár szakát. 1984-ben védte meg Heves megye középkori világi archontológiája című doktori disszertációját, mely önálló kötetben is megjelent. 1985-ben summa cum laude minősítéssel a történelem segédtudományai egyetemi doktorává avatták.
1983-tól dolgozott múzeumban, előbb a Dobó István Vármúzeum történeti csoportvezetői, majd 1985-től a Heves Megyei Múzeumok tudományos titkári tisztét töltötte be, s 1986-tól vezette a régészeti osztály munkáját is. 1988-tól a Budapesti Történeti Múzeum tudományos tanácsadója, 1989-től titkára volt. A Budavári Palotában bemutatott Mathias Rex. Hunyadi Mátyás és kora című kiállítás rendezéséért a Művelődési és Közoktatási Minisztérium nívódíjjal jutalmazta 1991-ben. A legbüszkébb azonban az 1993-ban kapott Életmentő emlékérmére volt. Szíve csücske ebben az időben a nyári, Bölcske melletti régészeti tábor volt Tolna megyében, ahol Jegorov-apóként dolgozott.
1994 januárjában a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatójának nevezték ki. 2005-től 2011-ig vezette a város által akkor alapított Corvin János Múzeumot. A városba kerülése felpezsdítette a helyi kulturális életet. Tevékenysége alatt megemelkedett a múzeum szakmai munkájának a színvonala: jelentős kiállításokat szervezett a Dürer Teremben, rendszeres kiadványt jelentetett meg ezekről Gyulai Katalógusok címmel. Részt vett a várost elkerülő út, illetve az ún. Kis-delta régészeti feltárásában és a gyulavári kastély berendezésében. Kiemelt feladatként kezelte a gyulai vár álladó kiállításának előkészítését, megvalósítását és fenntartását. Két önálló kötetet szentelt a vár és uradalma történetének. Vezetése alatt a múzeum utolsó nagy projektje az Erkel Ferenc Emlékház kiállításának a felújítása volt. Mind ő maga, mind a múzeum munkatársai aktívan publikáltak, előadásokat tartottak, sok témában új összefüggéseket, ismereteket tártak a nagyközönség elé.
Fontosnak tartotta az ismeretek továbbadását, így tanárként is dolgozott. Történelmi földrajzot és középkori magyar történelmet tanított az egri főiskolán, majd az ELTE BTK Történelem Segédtudományi Tanszékén. 1995-től a Debreceni Egyetem tanára volt. 1997-ben ő szerkesztette az Európa történeti földrajza című egyetemi tankönyvet. 2009-től órákat adott a Szent István Egyetem Gyulai Intézetében is.
Társadalmi tevékenységét mutatja, hogy 1990-től a Honismereti Szövetség elnökségi tagja, 1992-től alelnöke, 1995-től pedig országos elnökhelyettese volt. Gyulára kerülve részt vett a Wenckheim Krisztina Városfejlesztési, Kulturális és Környezetvédelmi Közalapítvány megalapításában és működtetésében. Betöltötte az óvodások életét segítő Cérnahang Alapítvány elnöki tisztét, és titkársági tagja volt a Szigeterőd Közalapítványnak. Megszűnéséig elnöke volt a Gyula Média Közalapítványnak, s kurátora a Kézfogások Közalapítványnak. Tevékenységéért 1996-ban Millecentenáriumi emlékéremmel tüntettek ki. 2007-ben a Gyula város kultúrájáért kitüntetéssel ismerték el. 2010-ben pedig megkapta a Békés megyei Prima díjat.
Nyugdíjazása előtt a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársaként dolgozott Budapesten, de soha nem adta fel gyulai lakását. Mindig szeretettel tért vissza a városunkba. Továbbra is kivette a részét az újabb kiállítások (a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság Tájvízháza, a csorvási kúria, a békési Üdülőközpont) megvalósításából, de ilyenkor nem hiányozhatott a levéltárból, de a piacról és az uszodából sem. Legkedveltebb tevékenysége azonban mindvégig a gombászás maradt.
dr. Németh Csaba