bimbó lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Az elmúlt hétvégén ismét összegyűltek a törökzugi sportbarátok, hogy lejátsszák a hagyományosan megtartott fociderbijüket. A lakótelep összetartó közössége a mai ember számára is fontos értékeket közvetít.
A mérkőzések közben visszarévedtem a gyermekkoromba, amikor is minden nyáron a tarhosi nagymamámnál töltöttem egy hónapot. A település apraja-nagyja rajongásig szerette a labdarúgást, féltő gonddal rendezgette a „főtéren” álló focipályáját. Mi, gyermekek egész álló nap rúgtuk a labdát, ettük a frissen szedett szilvát, vagy ittuk a jéghideg kútvizet. A mai gyerekek el sem tudják képzelni, milyen volt telefon, tablet vagy televízió nélkül létezni. A tarhosi „banda” tagjaival sajnáltunk volna minden percet, amit a virtuális világban töltöttünk volna el. Nagymamám egy bőséges reggeli után szélnek eresztett, mert tudta, amikor megéhezem, hazatalálok. Ebéd után sem volt pihenés számunkra, csokibarnára sülve csapatostul tódultunk ki a „grundra”, hogy estébe nyúlóan töltsük el együtt az időt. A labdázás mellett egy-egy kiadósabb verekedés is belefért az időnkbe, és néha a nem messze folydogáló „kétág” hűsítő habjaiban is megmártóztunk. Amikor éhesek voltunk, ettünk, amikor szomjasak voltunk, ittunk, amikor pedig elfáradtunk, leheveredtünk a mindig zöld gyepre.
Szerencsés lehetek, hogy egy olyan környezetben tölthettem el gyermekkorom egy részét, mint a tarhosi focipálya. Néha hiányzik a gondtalan nyár, a mindig hűsítő fagylalt íze vagy a kuglibábuk állítgatása a kocsmában. A legjobban azonban a grund hiányzik.
