A több mint egy éve tartó világjárvány sok negatív dologgal terhelte meg életünket. A gazdasági mélyrepülés és a társadalomban létrejött károk mellett számomra a sportéletben bekövetkező változások a legfontosabbak.
A sporttársadalom szereplői lassan megszokják, hogy hétről hétre üres lelátók előtt kell megmérettetni magukat. A szurkolók nélküli vetélkedés természetesen magával hozza a csúcsteljesítmények elmaradását is, hiszen a versenyek közben hiányzik az a plusz hajtóerő, amely tizedmásodpercekben és milliméterekben mérhető. A telt házas derbik és buzdító tömegek nélküli bajnokságok mellett azonban a sport alsóbb rétegeiben szedi „áldozatait” a világjárvány.
Én magam fájó szívvel sportoltam végig az őszt és a telet, „tökegyedül” pötyögtem végig a rám kiosztott meneteket. A fiatalabb korosztályokban a szövetségek megállították a bajnokságok folytatását, a legkisebbek pedig fesztiválok és élmények nélkül maradtak. A szülőknek sem egyszerű, hiszen hányszor láttam apákat és anyákat a nagykapuból, pipiskedve figyelni a zárt kapus mérkőzéseket. Emlékszünk még, a járvány előtt családi program volt az utánpótláskorú labdarúgók mérkőzéseinek látogatása.
A legrosszabb helyzetben azok a peremsportágak vannak, amelyek nem tudnak szabadtéren játszani és/vagy városi-amatőr bajnokságnak minősülnek. Így lehet az, hogy a fürdővárosi tekések vagy a városi labdarúgó-bajnokság focistái sport nélkül kénytelenek tengetni napjaikat. De szürreális élmény egy terem nélkül maradt asztalitenisz-csapat vagy ökölvívó egyesület látványa is.
Mindannyian ismerjük a mondást: ép testben ép lélek. A koronavírus-járvány nemcsak testi tüneteket produkál, hanem lelki károkat is okoz. Főleg nekünk, akiknek a vérében van a versengés, a sport a mindenapjaink része. Volt.