Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Az elmúlt hétvégén megtartotta immár hagyománnyá nemesedő Év sportolója díjátadó gálát és sportbált a fürdőváros. A „várváros” sporttársadalma minden évben megünnepli legjobbjait, és közös lazítással tesz pontot egy sikeres szezon végére.
Minden évben különös érzésekkel megyek el erre a sport- és társadalmi eseményre. Az, hogy egész életemet a sportolók között töltöttem, felemás érzéseket kelt bennem. Harmincéves sportpályafutásom során rengeteg ünnepélyen és díjátadón vehettem részt – de bevallom őszintén –, még mindig irigykedve nézem végig a díjátadás pillanatait. Talán a bennem lakozó örök versenyző vagy versengés közben engem irányító daimon teszi, de mindig beleképzelem magam az ünnepelt sportolók helyébe. Milyen jó is volt, amikor én mehettem ki az elismerésért, amikor felállva ünnepeltek, és örömkönnyek között szoríthattam magamhoz a díjamat.
Talán nem túl helyes cselekedet ez, de ezt csak az érezheti, aki egész életét ebben a közegben töltötte, aki mindent feltett egy-egy díj megnyerésére.
A másik oldalon azonban ott van az is, hogy végtelenül büszke vagyok azokra a sportolókra, akik olyan sikereket értek el, amelyek elismerést érdemelnek. Ilyenkor megkönnyebbül a szívem, hiszen nincs annál könyörtelenebb és torokszorítóbb érzés, mint azt látni, hogy egy-egy dicséretes sportember a feledés homályába vész.
A harmadik érzés, amely ilyenkor a hatalmába kerít, az az izgatottság, amely sportújságíróként köszön rám. Az arany pillanatok krónikásaként vagyok jelen egy eseményen, hogy beírjam azok nevét a könyvbe, akik ezt teljesítményükkel megérdemlik.
Az se baj azonban, hogy élvezem a sportolók és sportvezetők társaságát. Ez számomra az éltető közeg.
