Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Nagyon készültünk a mérkőzésre, azaz a nagybetűs MÉRKŐZÉSRE. Kisfiam már napok óta lázban volt, hiszen tudta, hogy kedvenc csapata és imádott játékosa hazai pályán fogadja ellenfelét.
Ezek mindkettőnk számára fontos percek, hiszen apa és fia között létrejön egy újabb kapocs, amely még szorosabbá fűzi az amúgy is bensőséges viszonyt.
Ezen a derbin azonban valami más is történt, most először esett meg velem az, hogy letettem a kamerámat, és civilként élveztem végig a kiélezett összecsapást. Érdekes helyzet ez, hiszen a kimért és mindig óvatosan fogalmazó sportszerkesztő hirtelen átváltozott szurkolóvá. Nem is akármilyenné! Junior ragyogó szemmel csodálta apját, aki magából kikelve ordított, tapsolt, hajtotta csapatát, összetűzött a bíróval, vagy pörölt az ellenfél szurkolóival. Szégyen, de néha nyomdafestéket nem tűrő szavak is elhagyták ajkaimat. De nem szégyellem, hiszen a szurkolás férfi a férfiból és vér a vérből.
Nemhiába van az, hogy emberek milliói veszik fel csapatuk mezét, vagy tekerik nyakukba az együttesük színeit viselő sálakat minden mérkőzésnapon. A szurkolás kiemelt dolog. Fontos a szurkolónak és fontos a csapatnak. A hétköznapi emberek életében nem mindennapos, hogy egységbe tömörülve kiállhat a jóért, szemtől szemben megvívhat a rosszal, az elnyomóval vagy a hódítóval. Nem roboghat át az őt megbántó főnökén, nem adhat nyaklevest a lekezelően viselkedő hivatalnoknak, vagy nem örülhet a kétszínű politikusok legyőzésének. A hétköznapi ember a szurkoláson keresztül adja ki dühét, és csapata mezébe bújva robog át az őt megbántó főnökén, a csapatával együtt adhat nyaklevest a lekezelően viselkedő hivatalnoknak, vagy a pálya közepén örülhet a kétszínű politikusok legyőzésének.
A szurkolás misztikum, a szurkoló pedig varázsló. Győzelembe hajt, vagy a pokolba űz.
