Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Nagycsütörtök volt. Emma a cukrászda zongorája mellett állt, népdalokat énekelt. Testét rózsaszín görög ruha borította, gömbölyű nyaka és érzéki válla fedetlenül fénylett a félhomályban. Miután bevégezte a nótát, észrevette Dénes grófot az egyik asztalnál. Kissé feléje hajolt, és ahogyan ezt megtette, ruhája elől mélyebben lecsúszott. Semmiféle szándéka nem volt ezzel, csupán asszonyi kedvességnek tűnt a részéről, ami neki semmibe se került, a férfinak ellenben kellemes lehetett.
Emma ezek után erős kandenciával szavalni kezdett. Pompás testét lassan hajlítva, vontatottan kísérte a költemény ritmusát. Hófehér kezecskéje mint óriás virágszirom ingott a levegőben, angyali lebegése a szavak váltakozó dallamát követte. Aztán hirtelen felemelte mindkét karját, hogy bő ruhája félig lehulljon. Hosszú haját megrázta, derékban izgatóan hátrahajolt, mégis hidegen, senkit sem híva, senkit sem csábítva, hanem csak úgy, kedvből.
Liszt halkan szólalt meg a hangszeren. Emma körültáncolta. Teste kígyózott, meztelen talpa a szőnyegen siklott. Végül térdre esett, fejét Dénes ölébe hajtotta. Érzékisége fülledté tette a levegőt, a tejszínhab megolvadt a rumtopfokon, és lefolyt a tányérra. Erre a gróf is megszólalt mellette. Szeretlek, mondta, majd a tünemény fehér arcocskáját durván magához ölelte, majdhogynem megfojtotta. Szeretlek, ismételte meg önmagát kis idő múlva, majd kiviharzott a helységből.
Jól ismerte már ezt a beteggé tevő vágyat, hisz minduntalan belopta magát a vérébe. Mégis ez volt az, mely folyamatosan beszippantotta a „százéves” asztaltársaságba. Sokszor boldogtalannak hitte magát emiatt. Ugyanis tudta, Emmánál nem érhet el semmit. Azt is tudta, hiába védekezik, harcol, küzd ellene, erotikus megnyilvánulásának nem tud ellenállni. Legalább ember, vagy legalább állat lehetett ilyenkor. Minden másnál többet adott neki, hogy a nő közelében nem érezte magát halottnak. Dühös is volt ezért magára, de szégyent is érzett.
Elővette a vendégkönyvet, hogy a húsvéti gondolatokhoz bejegyezze:
„Ne nevessen rajtam, kérem, ma szentimentális vagyok. Irigylem a természetet végtelen nagy nyugalmáért, irigylem, ahogyan várni tud. A mi életünkben nincs is ilyen".
Miután kilépett az utcára, vidám megkönnyebbülés vett rajta erőt. Végigment a Körös-parton, majd leült a vár melletti tó szélére. A víz felszínén a szemközti kastély gyertyafényei tükröződtek, szikráztak, ragyogtak, az égbolt feketeségében viszont valódi csillagok jelezték, hogy ami örök, az nem idelenn van. Az ünnepre, s magára való tekintettel Dénes gróf mégis úgy döntött, ma nem érdekli a szívhez szóló filozófia, s húsvét emberként visszasietett Emmához a cukrászdába.
