Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Életem talán utolsó nagy csatájára készülök. Mindennap három óra edzéssel trenírozom magam egy kisvilágbajnoki címmérkőzésre. Mindennap három teljes órán át izzasztom magam könyörtelenül, hogy ne valljak szégyent a hazai közönség előtt.
Ilyenkor hullámvölgyek jönnek és mennek, egyszer fáradt vagyok, később pedig még fáradtabb. A két hónapos felkészülés utolsó nagy fázisába lépve szinte minden porcikám fáj, és ülve el is tudnék aludni.
Ilyenkor a legsebezhetőbbek a sportolók, ilyenkor lehet elvenni valakinek a kedvét az egésztől. Ugyanakkor, ebben a fázisban lehet a legnagyobb lökést adni a harcosoknak, ilyenkor vagyunk a legfogékonyabbak a pozitív élményekre.
Nemrégiben megcsörrent a telefonom, ám nem tudtam azonnal felvenni, így csak órákkal később hívtam vissza a számomra ismeretlen számot. A vonal másik végén pedig ott várt rám a mentális megerősítés. Egy csodálatos ember hívott fel, hogy elmondja, hagyott a szerkesztőségben képeket számomra és a kisfiam számára.
Mint elmondta, szeretné, ha a képei vigyáznának gyermekemre és rám, amikor talán az utolsó hangos dal elhangzik majd. Az öröm rendkívüli volt, hiszen a művésztől nemcsak egy képet kaptunk, hanem egy talizmánt, egy bűverejű varázstárgyat, amely elkísér minket harcaink során.
Az élet legyen bármilyen mostoha vagy durva, mindig vannak pillanatok, amikor résnyire nyitott ajtónkon bekopogtat a szeretet. Mert a madarakat festő úr szeretetből festette meg nekünk a ránk vigyázó képeket, a talizmánokat.
Köszönjük, Póka György!
