Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Még ezekben az időkben is volt remény arra, hogy az élet egyszer majd jobbra fordul

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Szabó EszterHÍREK • 2017. július 16. 21:20
Még ezekben az időkben is volt remény arra, hogy az élet egyszer majd jobbra fordul
Idén is megemlékeztek a málenkij robotról hazatért gyulaiakról

Gyula Város Német Nemzetiségi Önkormányzata idén is megemlékezést szervezett a málenkij robotról hazatértek tiszteletére. A július 16-án megtartott esemény a "Máriás" ház udvarán kezdődött, ahol az ott elhelyezett haranglábnál tartottak rövid koszorúzást a megjelentek.

____Eredeti-GYHRCSD_0028.JPG

a német Nemzetiségi Önkormányzat is elhelyezte koszorúit

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

A folytatásban hálaadó szentmise vette kezdetét a németvárosi Szent József templomban, ahol Kovács Péter plébános celebrált a deportáltak tiszteletére. A szentmise után megemlékezést tartottak, melyen elsőként Kovács Vanda színművész olvasott fel részleteket a túlélők visszaemlékezéseiből, majd Mittag Mónika, Gyula Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke köszöntötte a megjelenteket. A városvezetés nevében Alt Norbert alpolgármester mondott köszöntőt.

– Hiszek abban, hogy minden, ami megtörtént, megtörténik és ami meg fog történni, az nyomot hagy, amit nem lehet kitörölni az egyetemes lét krónikájából. Ám még ezekben az időkben is volt remény arra, hogy az élet egyszer majd jobbra fordul. A remény valóra is vált, ezt ünnepeljük a mai napon – emelte ki az alpolgármester, akinek teljes megmelékező beszéde elolvasható tudósításunk végén.

Harmadikként dr. Formann István, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának tagja szólt az egybegyűltekhez. Köszöntő gondolatiban hangsúlyozta: a XX. század mérhetetlenül sok szenvedést hozott az emberiségnek.

– Világháborúk, deportálások, diktatúrák. Az ember néha azt kérdezi magától, hogyan tudta az emberiség mindezt túlélni. Talán úgy, hogy mindig voltak olyanok, akik nem adták fel a reményt. A hazatérők soha nem adták fel, és hittek abban, hogy van jövő. Az ilyen események azért fontosak, mert emlékeztetnek mindezekre – fogalmazta meg dr. Formann István.

A délelőtti esemény végén a németvárosi Málenkij robot emlékművet koszorúzták meg a megjelentek, majd a program a német klubban folytatódott, ahol állófogadással és beszélgetéssel zárult ez a nap a gyulai németeknek. 

 

____Eredeti-GYHRCSD_0025.JPG

alt norbert alpolgármester és dr. kovács józsef országgyűlési képviselő

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Alt Norbert alpolgármester ünnepi beszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Túlélők és családtagok! Tisztelt Emlékezők!

Semmi sem múlik el nyom nélkül. Hiszek abban, hogy minden, ami megtörtént, ami megtörténik, és az is, ami még ezután fog történni, az nyomot hagy, amit nem lehet kitörölni az egyetemes lét krónikájából. Örömmel és bánattal, mosollyal és könnycseppel, szeretettel és haraggal felíródik abba. Ha a sorsformáló események tanúi már nem is lesznek közöttünk, és amikor már mi sem leszünk, a krónika akkor is bármikor fellapozható, a lapjain megírt sok-sok egyéni és közösségi történetből bármikor képeket és benyomásokat kaphatunk az elmúlt idők dolgairól, így azokról a korokról is, amelyekben a barbárság, az értelmetlen pusztítás és a szenvedés ülte torát egy valaha szebb napokat megélt emberiség felett. Azonban még ezekben az időkben is volt remény, volt remény arra, hogy az élet egyszer majd jobbra fordul. A remény valóra is vált, ezt ünnepeljük a mai napon.

72 évvel ezelőtt, egy téli napon több száz gyulai német nemzetiségű polgárt hurcoltak el a városunkból a győztes szovjetek kvázi jóvátételként. Olyan kiszolgáltatott gyulai embereket hurcoltak el bosszúból, akiknek semmi köze nem volt a háborús őrülethez, és az annak során elkövetett embertelen cselekedetekhez. Azon a napon több száz gyulai ember és család élete lett megnyomorítva, és sok esetben visszafordíthatatlanul tönkretéve.

Akiket akkor, az ókori rabszolgákhoz hasonlóan, elhurcoltak, még elképzelni sem tudták, hogy mi várhat rájuk valahol a távoli zord és rideg pusztaságokban. Amikor szembesülniük kellett az őket fogadó állapotokkal, akkor már a puszta életben maradás reménye is egyre halványabbá vált, és tudjuk, hogy sajnos sokan nem is térhettek már vissza otthonukba, nem láthatták viszont családjaikat, szeretteiket, az ismerős németvárosi utcákat, az őseik által épített templomot, itt, ahol ma állunk, és a tavaszi szélben fodrozódó Körösöket sem. Számukra a hazatérés lehetősége végzetesen elveszett, sírjuk a fagyott, koszos szovjet föld lett.

Ám a dolgok természetéből adódik, hogy egyszer, mint minden másnak a földi létben, úgy a szenvedésnek is vége lesz. A mai napon ennek a szenvedésnek a végét és az élniakarás erejét ünnepeljük, hiszen voltak, akik a kegyetlen és embertelen körülmények között életben maradtak, életben tartotta őket a hazatérés reménysége, a család és az otthon magukba zárt szeretete, a közös sors és élet, amiben akkor egymással osztoztak.

Szívükben a hazatérés lángja akkor sem hunyt ki, amikor családtagjaik, ismerőseik, egykori szomszédjaik a szemük láttára haltak meg. Akik életben maradtak, azok mai ésszel felfoghatatlan körülmények között, kemény és embertelen fizikai munkát végezve küzdöttek azért, hogy a hazatérés reménye ne vesszen el, hogy az otthon maradottakról őrzött emlékek ne halványodjanak el végleg. A hideg napokat még hidegebb éjszakák, az éjszakákat nappalok követték éveken keresztül, és egyszer csak bekövetkezett az, ami addig elképzelhetetlen volt. A valóssággá vált reménytelen álom két szóban öltött testet: „Megyünk haza!”

Az otthon viszontlátása elérhető közelségbe került, a remény egyre erősebb lett. Az elhurcoltak zöme 1948-ban tért haza, ám voltak olyanok, akiknek ez csak egy évvel később adatott meg. A legfontosabb azonban az volt, hogy az elhurcoltak zöme – habár ezután sokan egész életre szóló betegségekben szenvedtek – végre itthon volt, végre hazatért. Hazatértek azoknak az emlékeivel, akik sajnos ott maradtak örökre, adózva számukra életben maradásukkal azt üzenve nekik, hogy lesz jövő és lesz folytatás. A hazatérést követő évek, a kibontakozó elnyomó rendszer hosszú évtizedekre csöndbe és hallgatásba burkolta a történteket. A kollektív emlékezet azonban nem felejt, a hazatértek utódai, leszármazottai azóta minden évben hálaadó misével emlékeznek meg a visszatérésről. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy az elhurcoltak története az utódokban él tovább, azokban az utódokban, akik tanúi annak, hogy az életet látszólag el lehet nyomni és meg lehet törni, de az a végén úgyis utat tör magának.

Küzdelmük a mai korunkban új értelemmel is bír, egyben figyelmeztet is bennünket arra, hogy a család csak általunk lesz szerető közeg, az otthon tőlünk válik élhetővé, a közösség tőlünk lesz erős és összetartó. Hazatérni csak oda érdemes, ha mindezek a feltételek teljesülnek. Ha mindezeket elfelejtjük, akkor a város, az épületek, az utcáink és a bennünket körbevevő világ csupán kiüresedett díszlet lesz egy anyagias emberi lét hátterében. Elődeink öröksége kötelez hát bennünket az emberhez méltó életre.

Tisztelet az elhurcoltaknak, békesség az elhunytaknak, áldás az utódoknak!

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!

 

____Eredeti-GYHRCSD_0039.JPG

a megemlékezők

Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba

Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)