Bimbó Lajos
Fotó: Gyulai Hírlap
Előrebocsátom, a kisfiam és családom a legfontosabb az életemben. Azt is, hogy Junior és köztem egészen különleges kapcsolat van. A párom nevetve mondja, hogy ez már amolyan szimbiózis.
Azt is előrebocsátom, hogy nem az óvónőkkel és dadusokkal van a bajom. Még talán azzal sincsen bajom, hogy szinte spártai módra egy megszabott idő elteltével ki kell ragadnom szeretett gyermekemet a családból, és el kell vinnem óvodába. A bajom azzal van, hogy ott is kell hagynom! Azt a Juniort, akivel mindennap órákat töltünk, és a legboldogabb családi életet nyújtjuk neki.
Nincsen választásunk, nincsenek alternatívák vagy átmenetek. Egy-két hét beszoktatás és ennyi! A XXI. században, amikor már jártunk a holdon, és idióta Pokémonokra vadászunk telefonon, nincsenek lehetőségei a szülőknek. Csak berakod a kicsit, és mehetsz haza, hadd ordítson, majd megszokja. Nem lehetnék vele ott? Nem lehetne az a feleségem munkahelye, hogy oviba viszi Kristófot és vele van egész nap? A szociális „húdenagyfeneketkerítünkneki” dolgokat akkor is meg tudná tanulni!
A magyar állam ugyanúgy mindenkire ugyanazt a nadrágot húzza, ha jó rá, ha nem! Majd megszokja, mi is így nőttünk fel, és nem haltunk bele! Köszönjük! Divat a retró, de még mindig divat Spárta?
